• Magyar
  • Román

Az ügyelő hangja soha nem ért az öltözőben

2011-12-13 13:34
Beszélgetés Bács Ferenc színművésszel

Nagyszebenben született 1935. június 19-én. 1977-ben települt át Magyarországra, egy-egy évadot játszott Miskolcon, ill. Győrött, 1979-től a Vígszínház, 1987-től a József Attila Színház tagja volt. Majd egy év kihagyás után, 1991-ben ismét a József Attila Színház tagja. 1992-1998 között a Nemzeti Színház művésze.

1998 szeptemberében szabadfoglalkozású lett, majd Sopronba szerződött 2000–2003 között. 2003-tól ismét szabadúszóként dolgozik. Számtalan filmszerepet játszott el, legutóbb Márai Sándort alakította Az emigráns című mozifilmben.

2011-ben Kiváló Művész-díjjal jutalmazták több évtizedes munkásságát.

Bacs Ferenc_01_b

Beszélgetésünk előtt közel kétórás előadást tartott szülővárosa közönségének, majd rajongókkal, ismerősökkel beszélgetett, kezet rázott és bókokat szórt, elmésen sziporkázott akár ezer idegenek előtt is. Adódott a kérdés: hogyan tudta megőrizni energiáját, fiatalos lendületét, jókedvét 75 esztendősen is?
– Az embernek vannak rossz napjai és jó napjai, de amikor a közönség előtt vagyok, csak jókedvű tudok lenni. Nekem öröm, ha találkozom a közönséggel, öröm az, ha kellek, ha meghallgatnak. Akkor sem búslakodom, ha nem, nem bánom, ha valaki kimegy a teremből, hiszen mindenkinek van élete, ízlése, elképzelése. Szeretek állva beszélni a közönséghez, mert látnom kell a szemeket, az embereket. Értük vagyok...
– Erdélyi életét három helyszín határozta meg: Szebenben megszületett, Kolozsvárhoz köti gyermek- és fiatalkora, Marosvásárhelyen vált tulajdonképpen érett emberré. Melyik városnak milyen befolyása volt az életére?
– Elég sok, de nem döntő befolyása volt mindegyiknek. Alig négyévesen kerültem el Szebenből, Kolozsváron tizennyolc éves koromig éltem, ez az időszak nagyon fontos az ember életében. Mi, férfiak, nem biztos, hogy ugyanolyan érettek leszünk erre a korra, mint a lányok, de meghatározza a barátságokat, amik egy életen keresztül is megmaradhatnak. Marosvásárhelyen ezt már nem tapasztaltam meg, ott versenyhelyzetben voltunk a főiskolán, és ez abban nyilvánult meg, hogy lehetőleg minél hitelesebbek legyünk, és a tanárainkat kövessük. Szép élet volt, jó színházzal, nagyszerű főiskolai tanárokkal.
– Azóta változott a marosvásárhelyi színházzal kapcsolatos megítélése?
– Ma már a kolozsvári színház sokkal jobb, mint a marosvásárhelyi, de nem mindenben értek egyet Tompa Gáborral sem, annak ellenére, hogy fiatalkorában darabot is írt számomra. Régóta ismerjük egymást, édesapja, Tompa Miklós volt az igazgatója a marosvásárhelyi színháznak, jártam is hozzájuk. Gábor egy nagyon értelmes ember, de félek, hogy elszakadhat a valóságtól. Nem tudom, mennyire bírja türtőztetni önmagát, mennyire lát magába, és mennyire ellenőrzi azt, amit tesz. Sokat tud, nagyon intelligens, de elszaladhat vele a ló. Könnyen megeshet, hogy nem az a tehetség jön elő belőle, ami az édesapjában volt, aki a valóságot akarta a színpadra vinni, csak a nézőkért egy magasabb fokon. Gábor más színházat csinál, de lehet, ez a kornak a színháza, és én ezt nem értem meg néha. Láttam nagyon jó előadásait Kolozsvárott, és amikor Budapesten vendégeskedtek…
– Inkább a Harag-féle színház felé hajlik? Hiszen Ön dolgozott is a Mesterrel.
– Sokszor dolgoztam Haraggal, Delly Ferenc (1903-1960., a marosvásárhelyi Székely Színház alapító tagja, a kolozsvári színház egykori színésze és főrendezője, a Színművészeti Intézet tanára – szerk. megj.) után talán tőle tanultam a legtöbbet. Dellyt harmadévesen vesztettük el az életünkből, a negyedévet Tompa Miklóssal fejeztük be. Akkoriban szerződtették Haragot a színházhoz, és vele kezdtünk el egy csodálatos iskolát. Nagy iskola volt, mert ő értette meg velünk, hogy azok vagyunk, akit játszunk. Mindenki erre terelt, de nem elég világosan. Harag tudta az utat. Modern színházat csinált, ahol nincsenek sztárok, a főszerep mellett, másnap a tálcát is bevittük… Együtt dolgoztunk a közönségért. Az Ember Tragédiáján hét hónapig dolgoztunk reggel, délben, este, külön a három főszereplő. További két hónapig pedig együtt a statisztériával. Igen érdekes előadás született, a Kepler-képben például a tanítványaim maga a közönség volt. Nem szónokolni kellet – régen ilyet is láttunk –, hanem bevonni a nézőket is az előadásba.
– És játszott a szintén Harag által színpadra vitt, korszakalkotó Özönvíz ellőttben…
– Az is egy csoda volt. Harag mindent elfogadott a színészektől, ha belefért az ő tasakjába, vagy ha neki az nem jutott eszébe. Együtt játszott velünk, ellenőrzött, figyelt és látott. Építően dolgozott, barátilag viszonyult hozzánk. Nagyon sokat köszönhetek neki. Amikor később kitüntetéseket kaptam Magyarországon, mindig elmondtam: a szüleim, az óvónő, a tanító néni, a tanáraim, a professzoraim, a rendezőim, a jó kollégák mind-mind benne vannak a kitüntetésben. Nekem adták át, de mindnyájunké.
– Csodálatos színészi karriert futott be, pedig sokszor elmondta, eredetileg orvosnak készült, két évet járt az Orvostudományi Egyetemre Marosvásárhelyen. Ifjú éveiben, az iskolában még nem volt tudatában színészi tehetségének?
– Érdekes módon, nem. Kolozsváron sokat jártunk színházba, operába, mindent láttunk, habzsoltuk az élményeket, dumáltunk, és értékeltük a látottakat, beszélgettünk színházról, moziról, de nem jutott eszembe a színészet. Édesanyám művészlélek volt, olasz származású, gyönyörűen énekelt. Szopránszólókat énekelt a templomban, nagy tehetség volt, csak apám nem engedte az operába. Pedig hívták. „Vigyáznod kell két emberre, a fiadra és rám” – mondogatta apám. Ő reggel elment otthonról, este jött haza. Műbútorasztalos volt, mikor idősebb lett, antikbútor-javítással foglalkozott, Bukarestből is hozták neki a munkát. A Házsongárdban vannak eltemetve… Visszatérve a kérdésére: soha nem akartam mutogatni magamat, társaságban most sem beszélek sokat – nem a színész dolga a társaságot szórakoztatni –, de szeretem jól érezni magam. Nem tudok viccet mondani rendelésre. Én Bács Ferenc vagyok az életben, nem a Művész.
– Azonban a színész néha úgy beleéli magát a szerepbe, hogy otthon sem bújik ki a figura bőréből.
– Ez igaz. Megyek az autóbuszon, és egyszer csak eszembe jutnak mondatok a szerepemből. De nem játszom az életben. Csak ott vagyok más, ahol kell. Az utcán egyformák vagyunk. Minden azon dől el, milyen emberek vagyunk, melyek a céljaink, mit szeretnénk, és mit teszünk érte. Kell legyen cél és kitartás, hogy az ember ne térjen le a vágányról.
– Tudatosan építette a karrierjét? Olyan szempontból kérdezem, hogy mindig tisztában volt azzal, melyik szerepet kell eljátszania, és melyiket nem?
– Minden szerepet meg kell szeretni. A színésznek ez a dolga. Ha előadásom van este, reggel már a szerepben kelek fel. Biztos, hogy előadás napján nem megyek mondjuk teremfocizni. De kell képezni a fizikumot, az agyat, sokat olvasni, tornászni, szaladni. Ha az ember szereti azt, amit csinál, csak jót tud átadni a másiknak.
– Ön számtalanszor elmondta, nem Erdélyt hagyta el annak idején, hanem a rendszert. Tény, hogy Ön lett az egyik legsikeresebb Erdélyből elszármazott magyar színész. Mi lehet az oka annak, hogy a sok-sok jobbnál jobb színész, aki kivándorolt Magyarországra, alig, vagy egyáltalán nem tudott érvényesülni?
– Nem tudom. Szerencse is kell az életben. A sikert nem elég akarni, Isten is meg kell segítsen. Annak ellenére mondom ezt, hogy nem vagyok templomba járó ember. Számomra nincs a vallások között különbség. Hitem van, tudom és érzem, hogy engem megsegít, ha jót akarok. Rosszat meg minek akarnék? Sokszor kaptam segítséget, és sokszor kaptam intést is a sorstól. Amikor az ember felmegy a színpadra, ott nem lehet hazudni, nem lehet a közönséget becsapni. Protekció nincs a színpadon. Hiába próbál meg az igazgató felesége bármilyen szerepet megkapni, ha nincs hozzá adottsága… Senkinek sem jár semmi pusztán azért, mert Erdélyben élt, és nem Magyarországon. Tehet valaki arról, hogy milyen körülmények között éltünk Romániában? Van olyan, aki igényli a sikert, azt hiszi, kijár neki, csak azért, mert áttelepedett. Ez nem lehetséges. Kétszer voltam olyan partin, ami érdekszövetségek mentén rendeződött. Soha többet nem mentem. Ott hallottam olyan dolgokat, hogy „add a szerepet Jancsikának, mert egy aranyos ember”, vagy mert az igazgató haverja. Észre sem vették, amikor vettem a kalapomat, s távoztam, mert nem voltam elég hiteles arra, hogy bármit is ígérjek nekik.
– Vannak még barátai Erdélyben?
– Nagyon kevés van, az osztálytársak közül is, ha jól tudom, csupán négyen élünk. 26-an érettségiztünk, abból 24 végzett egyetemet, és nem tudjuk egymásról, ki merre van.
– Magyarországon sikerült barátokra szert tennie? Hiszen negyven éves volt már, amikor áttelepült…
– A barátság egymásra találás, kölcsönös vonzás, egyetértés abban, hogy ez fehér, az meg barna, vagy fekete. Passzol a szó, és akkor elindul egymás felé a két ember. Van két ilyen barátom, és ez nagyon nagydolog.
– Attól féltették a „próféták” a színházat, hogy a film, a videó, vagy netán az internet megöli…
– Soha. Az élő kapcsolatot nem lehet pótolni semmivel. Ez a kapcsolat a legfontosabb az emberek között, és ez csak a színházban történik meg. A festő, a szobrász a művével mutatja meg magát, a zene az egy egyetemes nyelv, mindenki szeretheti, követheti. Aki zongorázik, az a dallamokkal hat a lelkünkre. A színész pedig élő beszéddel. Nem tartom fontosabbnak a színházat semmilyen más művészetnél, de a színésznek be kell mutatnia egy embert, aki nem ő, hanem más. A karaktert pedig a nézőnek fel kell ismernie: „pont olyan, mint a szomszédom: rosszindulatú, irigy, borzalmas ember, de a felesége egy aranyos teremtés…”. Nekünk kell az embereknek segítenünk, nem pedig a közönségnek rajtunk. Sajnos rengeteg olcsó, tartalom nélküli semmiség megy a színházakban. Az emberekért kell történjenek a dolgok, és akkor akármilyen világ, bármilyen szegénység legyen, előteremtik a pénzt, hogy lássanak egy jó színházi előadást. Hogy felöltözzenek este, és megtiszteljék a színházat, ahogyan a színész is felöltözik, és megtiszteli a színházát.
– A kölcsönös tisztelet…
– Nem dicsekvésképpen mondom, de 51 éve vagyok színész, és engem soha az ügyelő hangja az öltözőben nem ért, mindig bent voltam már a színpadon. Előadás előtt bemegyek a színpadra, kinézek a nézőtérre, sétálok, mondom a szövegemet, próbálom a jelenségbe beleélni magam. Manapság a fiatalok előadás előtt egy negyedórával beesnek a színházba, ledarálják a mondanivalójukat, de ez így nem megy. A tisztelet hozzátartozik a hivatáshoz, enélkül nem érdemes csinálni.
– Ön igen fiatalon, a főiskola elvégzése után tanított is, nem csak játszott Marosvásárhelyen. Talán sokakat meglephetett, hogy nem tért haza Kolozsvárra.
– Tulajdonképpen Marosvásárhelyre helyeztek a főiskola elvégzése után. Egy íróember (Tamás Gáspár – szerk. megj.) volt akkor Kolozsváron az igazgató, azt hitte, hazamegyek. Levelet írtak a minisztériumba, onnan pedig olyan új kihelyezést küldtek, miszerint választhattam Kolozsvár és Marosvásárhely között. Marosvásárhelyen megvolt a lehetőség, hogy fél normával taníthassak is, ezen kívül volt egy kiváló színészi társaság, remek rendezőkkel. Előttem lebegett az is, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában. Nagyon sok jó színésze volt Kolozsvárnak, Harag is odaszerződött, miután Marosvásárhelyről kifúrták…
– Négy évig váratták Önt a román hatóságok, mielőtt kitelepedhetett 1977-ben. Pontosan tudta, hogy Magyarországon mihez kezd, hova megy?
– Illés István miskolci főrendező látta az Ember tragédiáját Marosvásárhelyen, és tudtam, hogy Miskolcon várnak rám. Három évig őrizték üresen a posztot! Hétszer dobták vissza a kitelepedési kérvényünket. Egyszer csak megkaptuk, és két hét alatt összecsomagoltunk és elmentünk. Az apám által készített ládákba csomagoltunk… A határ után kislányom megkérdezte: „az ott már magyar tehén?” Rögtön Ivanov szerepét kaptam, mi több, esténként, az előadások után jött értem a filmgyári taxi, vittek Kaposvárra filmet forgatni. Fárasztó volt, de nagyon élveztem… Miskolcon sajnos nem tudtak lakást adni, hívtak Győrbe, ahol időközben felépült az új színház. Nem akartam én hűtlen lenni Miskolchoz, de őszintén bevallották, soha nem tudnának lakást biztosítani, és a fizetésem fele ráment az albérletre. Később persze máshol is játszottam…
– Erdélybe – Kolozsvárra, Marosvásárhelyre – nem hívták vendégjátszani?
– Nem, soha.
– Nem fájt ez Önnek?
– Nem, mert tudtam, hogy minden színésznek szüksége van a munkára. Tisztában voltam azzal, hogy nincs már itt helyem. Másoknak is élni, játszani kell, semmi gondom nem volt ezzel.
– Foglalkozik a múlttal?
– Nem vagyok az a típus, aki gyűjtöget. Édesanyám minden rólam megjelent újságcikket kivágott, egy egész albumot hagyott rám. A feleségem is ilyen, bár még fiatal, de nagyon aranyos teremtés és nagyszerű ember. Ő is összeszed rólam mindent az égvilágon.
– Szakmai elismerésekben bővelkedett, a közönség szerette. Mi volt mégis mérvadó az Ön karrierjében? Mi számított a leginkább?
– Senki nem tette fel nekem még ezt a kérdést, és ha lehet, szeretnék rá pontosan válaszolni. Mindennek tudtam örülni az évek során. Amikor díjakat kaptam – Jászai, Érdemes és Kiváló Művész díjak –, mindig elmondtam, velem együtt azok is kapták, akik idáig irányítottak, tanítottak. Örüljünk neki közösen – bár sokan nem élnek már: szüleim, tanáraim. Ők építettek fel így engem, hogy képes legyek arra, amit eddig megtettem és teszek. Én akarok erre képes lenni, fejlesztem magam, amíg csak tudom, ameddig van erőm, fizikumom, agyam hozzá. Ha sikerem van, visszamenőleg mindenki eszembe jut, és biztos vagyok benne, hogy Édesanyám most is lát…
– A közönség, az emberek szeretete vitte előre?
– Igen. Nagyon sokan szólítanak meg most is, hogy miért játszom többet a színpadon, miért nem látnak annyiszor a televízióban. Nem tudom nekik azt mondani, hogy én ezt a stílust nem tanultam és nem tudom csinálni. Legyen alternatív színház is, persze, de a többi a közönség lelkéhez kell szóljon, hogy erőt tudjon meríteni a mindennapi munkájához, tudjon beszélni róla a barátaival. Nem is kellene plakát a színházaknak, szájhagyomány útján kellene terjedjen egy-egy előadás, egyik ember küldje a másikat a színházba. Ez a legjobb hirdetés, én ezt így hiszem!

Nánó Csaba

forrás: Erdélyi Napló

 

További cikkek a kategóriában

Hírlevél feliratkozás

 
 
 
Oldal teteje