• Magyar
  • Román

PÉLDAMUTATÓ EMBERSÉG

2012-08-27 18:50
Nyírő József tettei

Nagyon sok magyar, székely ember szívét fájdalommal töltötte el, hogy éppen a szeretet, a Szentlélek kitöltetésének napján magasfokú magyar széthúzással rukkoltunk elő. Nagy írónk, Nyirő József pünköstre tervezett újratemetését román és magyar körök egyaránt megakadályozták, miközben az államhatalom kapkodó intézkedései arról tettek bizonyságot, miszerint a közel hatvan esztendeje halott író hamvai inkább félelmet gerjesztenek az amúgy túlhangoztatott megbékélés helyett. A nemzet egységét bizonyító újratemetés reményében helyszínre érkezőknek szomorúan kellett megállapítaniuk, hogy a megemlékezésen – politikai okokból vagy érdektelenségből – néhány kivételtől eltekintve távolmaradtak a mai írótársak. A sajtóból pedig arról kellett értesülniük, hogy magyar körökben terjed az elítélő állásfoglalás a székely apostol politikai tevékenysége miatt.

Az erdélyi és az egyetemes magyarság tagjaként az igazságérzetem virtuskodik, ám egyúttal szégyenérzetem is támad, amikor a népéért szüntelen aggódó Nyirőt egyszerűen lefasisztázzák az olyan „díszmagyarok”, akik hazaszeretetből és emberségből nemhogy példát nyújtanának, de még mások példamutatását sem óhajtják magukévá tenni.

Sajnos, hasonló érzéseket már átéltem, mindannyiszor a még mindig háborús bűnös Wass Albertet, az utóbbi két évtized talán legolvasottabb (erdélyi) magyar íróját felidézem, akiről – kormányzati szerepvállalás ide vagy oda – a mai napig sem sikerült feloldozni az igaztalan megbélyegzést.

Uram, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek! – gondolok eközben a keresztre feszített Világmegváltóra.

Újabb hónapok elteltek, a nemzet egységét hirdető Szent István-napon is túl vagyunk már, és Nyirő József hamvai még mindig az ismeretlenségben bolyonganak, miközben a számukra szánt sírhely ott árválkodik a székelyudvarhelyi római katolikus temető bejáratánál. Pedig világnézete boncolgatása helyett ideje lenne már örök nyugalomra helyezni az írót, az embert, a székely apostolt!

Híveinek és bírálóinak, a nemzeti érzésűeknek és az azokat tompítani igyekvőknek egyaránt szánom az alábbi igaz történetet. Egyet a sokból, amely Nyirő József emberségéről nemcsak tanubizonyságot tesz, hanem örök példát nyújt mindannyiunknak.

A negyvenes években, „magyar időben” történt, hogy az elismert író és közéleti személyiség, Nyirő József Lövétén járt, és az ottani elöljárókkal való találkozás során tudomást szerzett egy rendkívül tehetséges, ugyanakkor nagyon szegény gyermekről. Bizonyos lévén affelől, hogy a nemzet értéke, hatalma a „kiművelt emberfők sokasága” (Széchenyi István), Nyirő rögtön a zsebébe nyúlt, és hosszú évekre biztosította a legény taníttatását. Nemes cselekedetének köszönhető, hogy Lázár Lászlónak sikerült a híres iskolavárosban, Székelyudvarhelyen érettségiznie, majd a marosvásárhelyi orvosegyetemre bejutnia.

A sors, a II. világháború fejleményei úgy hozták, hogy Nyirőnek el kellett hagynia szeretett szülőföldjét, és korán bekövetkező halála után földi maradványai az egyik madridi temetőbe kerültek. Örök nyugalom helyett arra a lehetőségre várva, hogy visszakerüljenek az anyaföldbe.

Eközben Lázár László elvégezte az orvosegyetemet, és sikerült állást szereznie az Anatómia Tanszéken. Az egykori lövétei kisfiúból az adományozó ismeretlenségébe burkolózó Nyirő Józsefnek köszönhetően egyetemi oktató lett.

Lázár László hosszú évekig, évtizedekig hordozta a hála terhét. Bár a kommunizmus idején Nyirő irredentának számított, a harmincas-negyvenes években kiadott és lakások rejtett zúgaiban őrizgetett műveinek az olvasója és szellemiségének az ápolója maradt. Származását, elveit, a Nyirő iránti jelképes köszönetét sohasem tagadta meg. Vállalta a „fekete pontot” a hatalom előtt, és szerényen meghúzta magát abban a korban, amikor egyesek még apjukat-anyjukat is megtagadták egy nagyobb szelet kenyérért és holmi pozíciókért.

Sőt. Lázár László alig várta azt a pillanatot, amikor a számára csupán műveiből ismert mecénásnak megköszönheti az életre szóló támogatást. És bár lelkében számtalanszor megköszönte már, a legelső adandó alkalommal megtervezte az utat Madridba, hogy a hála virágcsokrát elhelyezhesse Nyirő József sírhantján.

Nehéz idők jártak. A kommunizmus szorítása, a hatalmas távolság, a mozgáskorlátozottság, sőt akár anyagi megfontolások is nehezítették a „nagy utat”. De végülis sikerült kézhez venni az útlevelet, jól megpakolni – az akár éjjeli nyughelyül is szolgáló – Dacia személyautót, és feleségestől nekivágni a nagyvilágnak. Átszelni a fél kontinenst és elzarándokolni a keresztyén világ által jól ismert Santiago del Compostela, Szent Jakab temploma helyett a magyar zarándokok által is kevésbé fontosnak tartott Madridba, egy ismeretlen temetőbe egy elfeledett sírhoz.

Több napi utat követően dr. Lázár László tanár úr megérkezett az Ibériai-félsziget szívébe, Madridba. Spanyol nyelvtudás nélkül, idegenként, autójában hervadozni kezdő lövétei virágcsokorral. Csak a temető nevét tudta, ahol mecénása, a székelyek apostola, Nyirő József nyugszik.

A temetőt valahogy sikerült megtalálnia, ki tudja hányadik érdeklődésére valaki mégiscsak útba igazította. Nyirő József sírhantját viszont nem lelte meg. Senki sem tudott róla, a temetőgondnok sem. Feleségével együtt kereste, keresgélte abban a nagy madridi temetőben, aztán látszólag sikertelenül feladott a próbálkozással. A virágokat máshol helyezte el, talán valahol a temető bejáratánál, miközben néhány méterre, tíz vagy száz méteres távolságra Nyirő meg nem talált sírjától elmondta a hálaadás imáját.

Lázár László lelke megkönnyebbült. Talán elszállt egy galamb a környéken....

Sem idejövet, sem a visszaúton egy percig sem gondolt arra, hogy ne térjen haza a szülőföldre, hogy esetleges disszidálása miatt ne láthassa többé Marosvásárhelyt vagy Lövétét. Csak egy feladatot, egy szolgálatot, egy küldetést teljesített. A maga nevében, de voltaképpen az egész erdélyi magyarság részéről. Hiszen sokan voltak még olyanok, akik a hálaadás virágcsokrával a sírjához zarándokolhattak volna el.

Madridból Lázár tanár hazajött, Nyirő maradt.

Közben az évek teltek. Végre valahára megbukott a kommunizmus. A nagy várakozások ellenére a szabadság ígérete gyakorta fanyarrá sikeredett. Például, 1991-ben többedmagával együtt kényszernyugdíjaztatták dr. Lázár László előadótanárt.

Mindennél bizonyára keserűbben élte meg, hogy 2009-ben bekövetkezett haláláig nem adódott alkalma, hogy az egykor Madridig elcipelt virágcsokor hasonmását az immár hazahozott és újratemetett Nyirő József majdani székelyudvarhelyi sírjára helyezhesse el.

Magyar testvérek! Politikusok és írótársak! Megbékélést hirdető román tisztviselők! Európai Uniós embertársak! Fogjatok már össze, és tegyétek lehetővé, hogy Nyirő József hamvai a székelyudvarhelyi római katolikus temetőben végső nyugalomra leljenek!

Mert sokan vagyunk, akik a köszönet, a hálaadás, a tisztelet, a szeretet virágcsokrát, ékes koszorút vagy egyszerű mezei virágokat szeretnénk elhelyezni arra a kijelölt, ám a mai napig kihantolatlan sírra.

Én is várom már azt a percet, amikor marosvásárhelyi és lövétei virágokat hozhatok a magyarságból és emberségből egyaránt példát mutató Nyirő József sírjára. Amikor egykori tanárom, néhai dr. Lázár László nevében a madridi temető bejáratánál hagyott virágcsokor helyett egy másikat helyezhetek el az örökérvényű, mégis személyes sorsokban megtestesült hálaadás és köszönet jeleként.

DR. ÁBRÁM ZOLTÁN

 

További cikkek a kategóriában

Hírlevél feliratkozás

 
 
 
Oldal teteje