• Magyar
  • Román

Egykori rajztanárom üzenete (Vámszer Géza)

2008-08-29 19:01

Nem a nosztalgia, inkábba megbánás és a későn, de végül csak bekopogtató bölcsülés íratja velem az alábbi sorokat, miközben Vámszer Géza Csík vármegye településtörténete című friss (pedig igazából ugyancsak nem ma készült) könyvét forgatom, a Bibliotheca Transsylvanica sorozat 53. köteteként. Látom magam előtt a hórihorgas Tanár Urat, aki 1976-ban örökre itthagyta ezt a sárgolyót, és akit én már csak életének egy menedékesen lehajló ágában volt alkalmam megismerni.

A megismerés - ahogy ezt leírtam, mindjárt bele is borzongtam - nagyot mondó kifejezés ahhoz képest, amit egykori, ötödik-hatodik osztályos kolozsvári rajztanárom közelében éreztem, akit az egykori 7-es fiúlíceum (ma: Brassai középiskola) osztályai bohócának, a gyermeki kegyetlenség céltáblájának tudtunk.

Egymásnak kilincset adó osztályok hagyományozták ránk, az ötvenes évek elején a „Vámszer-legendát”, miszerint a fanyar humorú, nem túl barátságos rajztanár óráján gyakorlatilag azt lehet csinálni, amit akarunk, egy feltétellel: két-három tanulónak föl kell áldoznia magát „a haza oltárán”, és mindjárt óra elején valamiféle rendbontással magára vonni a Tanár Úr figyelmét.

Ő pedig minduntalan lelkiismeretesen beleesett egy már kipróbált forgatókönyv csapdájába,a sarokban álló osztályseprűvel eredvén arendetlenkedők nyomába, akik rafinált nyolcasokat írtak le rohangálva a padok körül. Vámszer Géza pedig, örök üldözőként chaplini figurára emlékeztetve szórakoztatott bennünket, többieket.

Akik, ugye,a hasunkat fogtuk a röhögéstől, és fogalmunk sem volt arról, hogy akit mi akkor kifiguráztunk, lehetetlenné tettünk, és aki egy kiadós kergetőzés után feladta a küzdelmet, majd duzzogva vette az osztálynaplót és kivonult a teremből, az tulajdonképpen egy érző, érdeklődő, sokoldalú, nagytudású ember. Pedig hát éppen akkortájt születtek, véglegesítődtek legjobb tanulmányai, készültek kalotaszegi néprajzi gyűjtései. Polgári vétetésű szorgalmának akkor nem volt se istene, se fóruma, se barátja, se pártolója, se társadalmi felhajtó ereje. És akkor persze azt sem tudhattuk, hogy Vámszer tanár úrnál nem csupán műkedvelő fellángolás, hiszen a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál most megjelent munkais fényesen igazolja, hogy hosszú évekre nyúló csíkszeredai tanárkodása vette rá őt arra: mintsem, hogy középszerű grafikus legyen az erdélyi prérin, inkább segít begyűjteni mindazt, ami megtartotta az erdélyi magyarságot: hagyományokat, népi értékeket, az omló múlt üzenetét.

Fájdalmas dolog, hogy mindezt Neki már nem tudom megvallani, de kötelességem most nyilvánosan kimondani: gyermekkorom ideje, a nagy népi demokratikus átalakulások szelleme sajnálatosan nem kedvezett a hagyományos értékeknek, bár azt hirdette, hogy MINDENT AZ EMBERÉRT. Egy egész sor európai hírű szakember húzta meg magát, egyszerű tanári dokköpenybe bújva, értelmük megannyi sziporkáját küldve felénk, minket pedig vakká és süketté tett a korszellem.

A remek, franciás műveltségű kisebbségvédelmi jogász Mikó Imre például orosz nyelvet volt tanítani kénytelen (mert ő, ugye, hadifogsága révén azt is megtanulta!), hogy népes családját fenntartsa és kényelmetlennek tartott politikai szereplése miatt szinte mindvégig rangrejtve és éppen csak megtűrve élt közöttünk, míg nagysokára, élete vége felé, mintegy „kései kárpótlásul” a Kriterion Könyvkiadó egyik megbecsült lektoraként térhetett vissza a szellem világába.

És csak akkor, már későn tudatosult bennem, hogy igazából milyen emberek is vettek körül engem, én pedig mit sem tudtam arról, hogy két lábon járó szellemi kincsek között éltem, mekkoraesélytől estem el, nemzedéktársaimmal együtt azokban a harsány társadalmi és elől rejtezkedni jó, félnivalóidőkben, mert nem tudhattuk azon melegében és kellőképpen megbecsülni ezt a kincset.

Rajztanárom is így néz rám vissza az időből, figyelmeztetőleg magasba emelt seprűjével. Most már tudom, hogy nem bennünket fenyegetett az a szerszám, hanem akkori életünk rendjéhez tartozott. Vámszer Géza éppen úgy nem szégyelte mindvégig fölvállalni a vásott csibészek megrekcumozását, mint a néprajzi kutatás aprómunkáját és rejtett szépségeit. Népszolgálatban fogant és kifejtett munkásságát, teljeségre törekvő életvitelét csak az az érzéketlenség tudta elfedni előlünk, amellyel a dogmatikus kurzus magának tartotta fenn a népszolgálatiság privilégiumát, s aki nem úgy mentette volna a népet, ahogy az akkori társadalmi receptkönyv előírta, annak kuss volt.

Kései tisztelgés ez a kiadói esemény egykori tanáraim, s köztük a Vámszer Géza emléke és valós emberi értékei előtt. Amin mit sem változtat az a tény, hogy e hetvenes években véglegesített néprajzi-helytörténeti munka sok helyen kritikára-kiigazításra szorul. A szomorú az, hogy a Tanár Úr immár nem tud vitába szállni egyetlen, későn jött kritikusával sem...

Cseke Gábor

(Csíkszereda, 2007)

 

 

 

 

 

 

További cikkek a kategóriában

Hírlevél feliratkozás

 
 
 
Oldal teteje