• Magyar
  • Román

A gravitáció bizonyossága

2005-04-30 17:15
Kövekkel a zsebében - a HÍD Egyesület első színházi előadás bemutatása

Hányan vagyok, ha írni akarok? Néhányan félnek, sokan közülünk bizonytalanok, vannak akik akarnak, persze mások dilemmákba meritkeznének folyton. Nem is tudom hányan vannak, akik nem akarnak leírni egy sort sem, de ők is szót kapnak, ők az egykori Szókráteszek, a bürökpoharat az írni vágyókkal itatnák meg.

kovek3_b

Lehet, hogy többen, lehet, hogy kevesebben vagyok, mint Charles és Jake egyenként és vagy együtt, ők segítettek legyőzni az elégedetlenek sokaságát és a türelmetlenséget.

A színházban csak ők ketten voltak, velem és sokszor nélkülem, hatványozottan és hiányszerűen. Pedig tele volt  a terem. Kicsit érthetetlen, olyankor amikor én magam is sokféleképpen ülöm meg a számozatlan helyet és még nyüzsöghettek volna legalább százan, akik valóban ott voltak.

Alighogy a világosító munkához kezdett és éppen csak észrevettem Godot elsurranni a terem túlsó oldalán a Mester macskája ébredezni kezdett és Pascal álmatlansága ülte meg a teret, mindenki eltűnt. Valóban, higgyék el teljesen kiürült a terem, még csak szék sem volt, ahova leüljek. Egyszerre tizenöten jöttek be, de bejött az a sok ismeretlen is, aki a tömeget játssza, ott zajongtak a háttérben, mind angolok, bocsánat írek és amerikaiak is voltak a tömegben. De rájuk nem figyeltem már az elején sem, aztán sértődötten elmentek. Igen ott volt Sean is, azt hiszem zavarban volt, amikor meglátott, de neki ott kellett lennie és még sok helyütt másutt is lennie kellett volna. Nem tudom eljutott-e?

Charles toporzékolni kezdett valahol a hegy aljában, én az ablakból láttam, hogy undorodik az optimizmusától. Charles magabiztos volt, mint egy abszurd drámában a mellékszereplő, a testőrrel nem akart megbarátkozni, nem mondta, de tudatta velem és el is hittem neki, hogy nevetségessé válna, ha együtt poharaznának. Charles nem tudott sírni, mutogatta a foga fehérjét, pofázott, halandzsázott volna, ha nem félt volna azoktól a falusiaktól, akik őt, mint megbízott produkciófelelőst  megvetették, csúfolták, persze a háta mögött. Jake szerénykedett végig és lázadó hangnemben beszélt, képtelen volt a megalkuvásra, eladta magát, pénzért, statisztaként szerette az életet, bohóc volt a tömegjelenetben és nem akarta, hogy megtudja senki hogy sírt. Végül is férfi és járt már Amerikában.

Én törültem le a könnyeit. Nem vette észre. Amikor jött a kamion elrejtőztem mögéje, láttam, amint ismételi a mondatait, hogy nehogy kifelejtsen valamit, nehogy rosszul lépjen fel, le. Ideges volt, számtalan verset kívülről tudott, voltak rímek amikben nem volt biztos, megvetette a társait, aszkéta volt, néha az alkoholizmusba menekült és sokat várt  a temetésektől.

Viccesek voltak mindketten, mint a cirkuszban, vásári ripacsok voltak a La strada pofátlanságával, szorongásával, állati kíméletlenségével és reményeivel, Zampanók és Gelsominák. Amerikaiak voltak, gépelemek az álomgyárban. Európaiak voltak, hagyománytisztelők, konzervatívak, csökönyösek, nagyravágyók. Imádták Amerikát. Szerették a hazájukat.

Elégedetlenek voltak, tehetetlenek voltak.

Hívtak, hogy menjek velük. Sokat gondolkodtam, hogy közéjük való vagyok-e? Szerették az állatokat, olvastak is néha, könyörtelenek voltak mindenkivel, akik nem ők voltak. Hívtam én is őket. Egészen közel jöttek, már nem kezdtem férni a bőrömben.

Aztán integettem a hegytetőről és időnként nekik adtam a megmaradt pudingot. Nem tudom, hogy magukkal vittek volna-e a temetésre. Tudtuk nélkül elmentem, hiszen egy amerikainak minden érdekes lehet. Próbáltam nem feltűnősködni, de arra vigyáztam, hogy mindenki észrevegyen.

Meghalt valaki, jaj-ja az a Sean. Kár érte.

Nagyon szerettem Seant, sokat leveleztünk. Sokat mesélt az életéről. Sean egy akárki volt. Tehetségtelen.

Szép halált választott. Foglalkozott komolyan a fizikával, ismerte Newtont. Lehet találkoztak személyesen is, erről nem írtak az újságok. A gravitáció elméletét nem tanulmányozta sokat, inkább élt  a lehetőséggel. Szép halál. Minden emberi képesség, adottság hiábavaló, ha valaki kövekkel megy a mélyvízbe.

Charles és Jake odajöttek hozzám és kértek egy kavicsot, akkor sem ők, sem én nem tudtuk mire lesz jó. Adtam.

Később lemondtam, hogy megírjam azt a forgatókönyvet, amitől azt reméltem, hogy megváltoztatja az életem. Statiszta maradok továbbra is.

Ez mind velem történt. Írországban volt. Hárman voltunk. Én, Charles és Jake. Nem tudom mi van velük. Ők is statiszták maradtak. A színházban volt. Sokan voltunk. Tartjuk  a kapcsolatot. A gravitáció segít ebben. A kövekre, a kavicsokra jobban vigyázunk mint eddig. Bár, ha kérnének még egyszer, hogy adjak nekik követ, nem mondanék nemet.

Az fenti történet képzeletbeli szereplői ha hasonlítanak valakire, ha emlékeztetnek egy közelebbi eseményre, ha felidéznek ismerős hangulatokat, érzéseket, netalán gondolatokat, akkor ne kételkedjenek semmiben, mert ők valóban léteznek.

 A fenti szöveg megalkotását lehetővé tették Marie Jones, Keresztes Attila, Bíró József és Hatházi András. A szerző megköszöni közbenjárásukat.

 

További cikkek a kategóriában

Hírlevél feliratkozás

 
 
 
Oldal teteje