• Magyar
  • Román

Kövekkel a zsebében Nagyszebenben

2005-04-20 17:09
Hollywood árnyéka avagy egy megmaradt pudingadag

A Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásában láthatta 2005 április 26.-án a nagyszebeni magyar közönség Marie Jones Kövekkel a zsebében című stúdió-előadását.

kovek2_b

Statisztának lenni jó

Samuel Beckett sajátos világát látjuk viszont egy egészen új megvilágításban, nagyon konkrét, jól meghatározott életkörülmények szorításában. Nem szeretném ismételni a történetet, azonban komplexitásánál fogva arra kényszerülök, hogy kitérjek a részletekre.

A történet látszólag nagyon egyszerű, egy írországi falucskában hollywoodiak forgatnak. A forgatáshoz statisztákra is szükség van, akik a tömeget játsszák. A statiszták a falusiak közül kerülnek ki. Amikor a statisztákat használnak a filmjelenetekben, akkor nem személyiségeket, tekinteteket, érzelmeket akarnak körvonalazni a rendezők, csupán a tömeghangulat kedvéért van szükség rájuk.

 Egy statiszta valójában bármikor bárkivel helyettesíthető, tehát nem számit. Így gondolja az amerikai, akinek a film a munkája, aki megfizeti a statisztát, de semmiféle kapcsolatot ezenkívül nem próbál vele kialakítani.

Marie Jones története két ilyen jelentéktelen senkifiáról szól, akik valójában vállalkozó szellemű emberek, hiszen bátorkodtak részt venni a forgatásban, mert a túlélésükhöz már aligha tudott nyújtani alternatívát a falu, ahol éltek. Bátor ember volt mind a kettő, Charles és Jake, akárcsak a többiek, akik mind ott voltak körülöttük a tömegjelenetekben.

A színházi produkció csodája, hogy bármikor alkalmat adhat az átváltozásra, csakhogy annak igen nagy ára van, Hatházi András és Bíró József mintegy varázsszóra képesek mássá lenni, egészen mássá, miközben jól kontrollált mozdulatokkal, óraműpontossággal végzik a dolguk, játszanak. Egyetlen gesztus, egy lépés, a hangmagasság megváltoztatása, a gallér feltűrése, egy apró csel és lassan tudni kezdi a néző, hogy a falubeli öreg jelent meg a színpad képernyőjén vagy a producer, esetleg a testőr került rivaldafénybe. A nézőnek alkalmat adott az előadás, hogy megtanulja, mikor ki néz vele szembe, kinek a gondolatait hallgatja.

A rendező szerepe szokatlan a Kövekkel a zsebében színrevitelében, hiszen nemcsak a szokványos feladatait látta el, úgy kellett dolgoznia két színésszel, mintha egy szuperprodukciót rendezett volna, hiszen életre kellett  kelteni egy egész falu közösséget, egy népes forgatócsoportot, alakokat kellett megformálni, érzelmeket, indulatokat kellett megeleveníteni. A varázslat sikerült, néha megtelt, néha kiürült a színpad, lassanként érthetővé váltak a mozdulatok,  a hanglejtés csúsztatásai, a fintorok, a grimaszok.

 kovek1_b

 Az ismerős abszurd

Két csavargót láttunk a színpadon, akiknek ezer arca van, csupán a kamera nem fókuszál rájuk, csupán a filmen nem látszik semmi abból, ami velük történik, ami bennük történik. A vásznon csak szürke tömegelemként, foltokként vannak jelen, a mozi néző számára láthatatlanok, de ők álmodnak, nevetnek, reménykednek, sírnak, szenvednek. Akárcsak az ír származású Beckett Godotra várva darabjának “hősei”, Vladimir és Estragon, a két statiszta is reménykedik. Remélik, hogy jobb lesz, várnak valamire. Hiszik, hogy észreveszik, hogy felfigyelnek rájuk, félnek, rettegnek, hogy azt a kevés pénzt, amit az amerikaiktól kapnak elveszíthetik, ha nem lesznek eléggé szófogadóak.

 Ismerős világot látunk, ismerősökkel találkozunk, amikor a statisztákat látjuk, a fogyasztói társadalom, a globalizáció, a hajtás, a nincs megállás alanyait látjuk, akárha magunkat, az embert látjuk, akinek számos lehetősége van, de mégsem tudja beteljesíteni minden álmát, az emberről, aki alkot, aki megírja a forgatókönyvet, de nem őt veszik észre, hanem a másikat, a lázadó embert, aki szembeszáll munkaadójával és akit éppen emiatt kiközösítenek, akinek a szülőföldje nem tud semmit nyújtani, mert rabszolgasorsra juthat csak vagy még arra sem. Az embert látjuk, aki nem tud élni a lehetőséggel, mert a lehetőség nem róla szól, amikor az amerikai kegyeibe szeretné fogadni a statisztát, akkor a statiszta már nem akar kilátszani a tömegből, mert sokkal inkább tárggyá változik, mert időhöz és a modern kényuralom görcseihez van kötve minden, mert semmi emberi nincs az érintésekben, a szavakban, a vágyakban.

Dosztojevszkij A feljegyzések az egérlyukból kötetben úgy beszél az emerről, mint arról a furcsa lényről, amely kockára teszi a mézes kalácsot is, pedig élete egyetlen célja volt, hogy megszerezze. Jake és Charlie kockára tehetné a legbensőbb értékeit, az őszinteségét, a hitét, de képtelen rá, inkább kockára teszi az álmait, pontosabban lemond róluk.

 

Szerencsés temetés

A drámai fordulatot Sean halála jelenti, egy olyan drámai feszültségről van szó, amely szophoklészi telitettséget ad a darabnak. Az öngyilkosság nem szokványos formáját választotta Sean, a fiatal és talán tehetséges, ambíciós ír fiú, köveket tett a zsebébe és a víz hatalmát kérte, hogy megszabaduljon attól az élettől, amely már semmiféle kapaszkodót nem kínált számára. Sean képtelen volt lázadni, az árral szemben haladni. Feladta. A temetéssel teljesedik ki a drámai feszültség, mert Charles és Jake, akárcsak Antigoné a morális meghasonulás határvonalán állnak, mosolyognak vezényszóra, ha a kamera feléjük tart, azonban képtelenek elrejteni a könnyeiket és pontosan tudják, hogy mit akarnak, akárcsak az öreg, aki a temetést úgy tartja mint a faluközösség egyik legfontosabb eseményét, hiszen összetartozásuk, megmaradásuk ebben rejlik, hogy ott legyenek a falubeli legény temetésén, függetlenül attól, hogy forgatnak az amerikaiak vagy sem, süt-e a nap vagy esik. Az idegenek számára a fiú halála talán nem jelent többet, mint egy fölöslegesen elkészített pudingadagot.

A morális kötelesség erősebb a túlélésért folytatott harc kényszerénél, identitásuk legmélyebb gyökereit védelmezik általa, hiszen ha nem mennének el a temetésre, akkor feladnák önmagukat, a közösségüket, a múltjukat, a hitüket.

Szerencsére a temetésre mindenki elmehet a statiszták közül, még az amerikai munkaadók is jelen vannak, egy újabb lehetséges forgatás illúziójával.

A temetés véget ér, a forgatás folytatódik, mintha csak a sors maga rendezné a filmet, amelyben bárki bármikor a megkaphatja a statiszta szerepet, bárki elrugaszkodva a valós problémáktól lehet producer, bálványozott sztár. Mindannyian szeretnénk megírni a forgatókönyvet, amely világsikert arat, amelyben minden úgy történik, ahogy azt mi megírtuk. A forgatókönyvet azonban legtöbbször mások írják, a forgatókönyvírók is sokszor csak statiszták, akárcsak a filmsztárok, akárcsak a producerek. A nagy forgatókönyvet talán Godot írja, aki soha nem jön el, de jó tudni, hogy van és jó várni rá, még akkor is ha útjai kifürkészhetetlenek.

 

Berendezni az üres teret

A Kövekkel a zsebében kicsit abszurd dráma, kicsit realista, kicsit commedia dell arte, ahol a maszk a mozdulatok, a gesztusok, a mimika meztelensége és őszintesége.

Az előadás érdeme, hogy díszlet nélkül, zenei aláfestés nélkül, statiszták nélkül, a minimál art eszközeivel nézőközelbe hozta a teljességet. Nincsenek főszereplők és mellékszereplők, mindenki fontos, de leginkább az ember válik fontossá, nyomorúságával, jelentéktelenségével, álmaival, elérhetetlen és valóra vált álmaival, nagyszerűségével és kiszolgáltatottságával, alkotó erejével és tehetetlenségével együtt.

Hatházi András és Bíró József játékában a teljes ember nyilatkozott meg, szélsőséges sokszínűségében, olykor a színészi teljesítőképesség határvonalán.

Peter Brook Az unalom a vég írásában állítja A színházban az üresség lehetővé teszi, hogy a képzelőerő kitöltse a lyukakat. Látszólag paradox módon minél “kevesebbet” adunk neki ( a nézőnek), annál elégedettebb. A díszletet – a szó élő jelentésében – a szereplők közti játék hozza létre dinamikus és teljességgel szabad módon.

A díszlet megszületett és a kapcsolat létrejött. A nézőtéren az “üres tér “ erőviszonyai közt egy világ épült fel. A történet véget ért, de bármikor újrakezdődhet.

 

További cikkek a kategóriában

Hírlevél feliratkozás

 
 
 
Oldal teteje