• Magyar
  • Román

Bürkös helytörténete

2012-09-08 13:55

Bürkös (románul Bârghiş, németül Bürgisch vagy Bürgesch, szászul Berješ) községközpont szerepét betöltő falu Romániában, Szeben megyében, amely a Fogaras-Medgyes, illetve a Szentágota-Nagyszeben útvonalak metszéspontjában helyezkedik el, Szentágotától mintegy 9-10 kilométerre, 446 méter tengerszint feletti magasságban, körülbelül 100 km2 területen, az EET, illetve UTC+2 időzónában. A lakosság fő foglalkozása az állattenyésztés és a földművelés, az utóbbi időben pedig jó néhányan Nagyszebenbe ingáznak dolgozni egy ottani német céghez. Tehát akárcsak máshol, itt is keményen meg kell dolgozni a megélhetést biztosító mindennapi kenyérért.

 

Régebben vegyesen lakták románok, magyarok, cigányok és németek, ma viszont már németeket nem igen lehet találni a faluban. 1910-ben 1178 lakosából 790 volt román, 322 magyar és 61 német anyanyelvű; 678 ortodox, 245 református, 117 görög katolikus, 68 evangélikus, 52 római katolikus és 18 zsidó vallású. Ezekből az adatokból már kézenfekvő következtetést lehet levonni; mégpedig azt, hogy ez a Hortobágy parti kisközség (amely a környék „magyar fővárosa/faluja" volt egykoron) vagy nem volt igazán sosem szászföldi település, vagy pedig elvesztette a maga németjeit már a XIX. században. Az előbbi álláspont talán elfogadhatóbbnak tűnik, hiszen Vetési László volt bürkösi lelkipásztor, aki jelenleg az Erdélyi Református Egyházkerület Szórványosztályát vezeti, már 1982-ben rámutatott arra, hogy „Bürkös magyar szórványfalu Szeben megye közepe táján, a hajdani Királyföldön, a Hortobágy patak mentén, északkeleten a székely, délnyugaton a fogarasi nagy román néptömbök szomszédságában. (…) Mivel a közösség tagsága heterogén, négy nyelvű környezetben élnek…" Amolyan határvidék ilyenformán Bürkös: tömbök között él – szász és román tengerek senkiföldjén, azaz inkább szigetén.

A legutóbbi, 2002-es hivatalos népszámlálás adatai szerint a faluban 722 fő élt, amelyből 544 román-, 131 cigány-, 90 magyar- és 6 német nemzetiségű volt; 680 lélek ortodox-, míg 88 lélek református vallású volt. A községközponthoz még a további falvak tartoznak: Magaré (Pelişor), Oláhivánfalva (Ighişu Vechi), Szászapátfalva (Apoş), Szászzalatna (Zlagna) és Vecsérd (Vecerd). Ezeknek a falvaknak a lakosságát is összeszámolva összesen 2146 lakosa vannak a községnek. Jelenlegi polgármestere a PSD (Szocial Demokrata Párt) színeiben mandátumot nyert Gheorghe Mândreanu.
A falu neve a bürök1 szó képzős alakjából való. 1357-ben Byrges, 1403-ban Byrgyes, 1582-ben Birkös, 1586-ban Bwrkeos, 1750-ben Bergis, 1805-ben Bürgös, 1850-ben Birgyis, 1854-ben Bürgesch alakban írták. A Pallas Nagylexikon állítása szerint egy időben románul hívták Burghisiu néven is. A települést először 1357-ben említik oklevélben, Byrges néven, amely akkor még szász település katolikus lakókkal2. Egyházra vonatkozó adat szerint 1400-ban a Kézdi szász Káptalanhoz tartozik.
Bürkösön él a Hortobágy völgyének egyik legjelentősebb magyar közössége, a szentágotai után. Területén újkőkorszaki és bronzkori leleteket tártak fel. A falu határában Traianus (53-117)3 - és Caracalla (188-217)4 császárok idejéből származó római pénzeket találtak. A középkorban kezdetben az alcinai gerébek5 szász jobbágyfalva volt. Később sem a Királyföldhöz, hanem Fehér-, ezt követően pedig Felső-Fehér vármegye egyik enklávéjához6 tartozott, majd 1876-ban Nagy-Küküllő vármegye része lett. A XV. században a szász eredetű Geréb családon kívül más nemesi családok (későbbi armalisták) is lakták. Ők telepítettek be a XVI. században a román jobbágyokat. A reformációkor a szászok lutheránusok lesznek. Egy 1641. évi adatból az tűnik ki, hogy magyar lakói is voltak a falunak, akik a reformációkor reformátusok lesznek. Ugyancsak 1641-ben, a szász lutheránus lelkész halála után a református magyarok erőszakkal elfoglalták a XV. században épült templomot, mivel ők voltak többen. A következő évben megegyeztek azt illetően, hogy a templomot a két felekezet azután közösen használja felváltva, bár a templomot a szászok építették. 1741-ben a szászok amiatt tettek panaszt, hogy bár kevesebben vannak, mégis egyenlő arányban kell hozzájárulniuk a templom felújításához7. A templom XVIII. századbeli felújításához felhasználták a lebontott ágotakövesdi református templom anyagát is; mai alakját pedig 1856-ban kapta. 1974-ben a kivándorlás folyamán hívek nélkül maradt lutheránus egyház eladta a parókiát és a telket is a reformátusoknak. Így a lutheránus egyházközség megszűntével csak a református egyházközség marad protestáns vonalon a faluban.

1766-ban Felső-Fehér vármegye bürkösi járásának székhelye volt, református egyházközsége Mártonfalvával együtt 68 férfit és 77 nőt számlált. 1848-ban a román parasztok hét bürkösi magyart öltek meg, azokat leszámítva, akik Mártonfalvára mentek és a Brádihegyen gyilkolták meg őket. A jobbágyfelszabadítás után a 3634 holdas határából 1300 hold került a volt jobbágyok tulajdonába. A birtokos réteg a földhöz jutott, gyakorlott gazdálkodó jobbágyokhoz viszonyítva háttérbe szorult. A régi birtokosnevek eltűntek és helyükbe újak léptek, a birtokok pedig feldarabolódtak. 1909-ben már 147 birtokost tartottak nyilván. A földesurak közül hatan még mindig a falu összterületének közel harmadát birtokolták (1214 holdat). A történelem folyamán a falu földterülete állandóan aprózódott, a szegény- és középparasztság kezére jutó földterület növekedett. A helyi hagyomány pedig úgy tartja számon, hogy Bürkösön mindig aránylag könnyű volt földhöz jutni. Ez két irányban is éreztette hatását:
a. egyrészt itthon tartotta az aktív réteget;
b. másrészt vonzóan hatott a Székelyföld egyes területeire és a zárt parasztgazdaságok megszilárdulásához vezetett.
1875-ben állami-, magyar tannyelvűiskola létesült.
A bürkösi magyarok házasodási mintáiban a XIX. század közepétől máig érdekes hullámmozgás figyelhető meg. 1856-ig a települési endogámia8 uralkodott a körükben, aztán 1876 és 1896 között ismét túlsúlyba került az endogámia, és az exogám9 kapcsolatok a Székelyföldre és Oláhújfalura korlátozódtak. 1896 és 1916 között szegény székely férfiak települtek a faluba, akik innen választottak maguknak házaspárt és itt is telepedtek meg. Havadtővel évtizedekig tartó párválasztási kapcsolatot alakítottak ki. 1916 és 1936 után ideiglenesen ismét az endogám kapcsolatok váltak meghatározóvá, hogy aztán a bürkösi magyarok nagyjából a II. világháborútól szinte csak települési vagy etnikai szempontból exogám házasságokat kössenek. A helyi magyarok és szászok között 31 vegyesházasság született, amelyek által a kisebb szász közösség beépült a magyarba. A Szeben megyei magyar csoportok tagjaival való exogám párválasztásoknál az etnikus kritérium az 1960-as évekre cserélte fel a vallásit. A bürkösi románokat az időszak folyamán végig a települési endogámia jellemezte, a két világháború között különösképpen. A kollektivizálás után előbb a magyarok, majd tízéves különbséggel a románok közül is egyre többen költöztek városra. 1974-ben a hívek nélkül maradt evangélikus egyház parókiáját a reformátusoknak adta el. A falu magyar iskolai tagozata az 1980-as évekig működött, majd 2000 szeptemberében újraindult a falu I-VIII osztályos iskolájában az I-IV osztály, de 2007 júniusában ismét megszűnt Mitrica Mária – a naponta az 50 kilométerre levő Nagyszebenből ingázó – tanítónő nyugdíjba vonulásával. Az iskola szépen rendbe van téve és karbantartva, az itteni tanári gárda pedig igyekszik – Romilă Adrian Petru, Medgyesről minden egyes nap ingázó igazgatóval az élen – mindent megtenni annak érdekében, hogy a diákok sikeres tanulmányi előmenetelben részesüljenek. Vannak olyan fiatalok, akik az itteni általános iskolai tanulmányaik után Nagyszebenben vagy Szentágotán folytatták és folytatják líceumi tanulmányaikat; és akik már a középiskolát is befejezték, azok közül jónéhányan egyetemre is mentek Nagyszebenbe vagy Kolozsvárra.
A falu olyan jeles személyiséget adott az erdélyi magyarságnak mint Lőrinczi Ferenc (1884-1953) egy kori református igazgató-tanító, egyházkerületi- és vármegyei tanfelügyelő, tankönyvíró, aki 1884. március 3-án született Bürkösön. A dévai tanítóképző elvégzése után 1904-1919 között Pusztacelinán állami népiskolai tanító, majd Fehéregyházán és Segesváron kántortanító, illetve igazgató volt a református felekezeti iskoláknál. Lévitai képesítést is szerzett. Iskolai teendői mellett az egyházi és a Polgári Kör dalárdáját is vezette. 1926-1936 között a kolozsvári Monostori úti református iskola igazgató-tanítója (kb.170 tanulóval), a gyülekezet kántora, valamint karnagy volt. Úgyszintén a Kolozsvári Református Egyházkö zség presbitériumának bizottsági tagja, valamint jegyzője is volt. Ebben az időszakban zsinati tanítói képviselő-, az egyházkerületi tanügyi bizottság-, illetve a Szeretetház elöljáróságának is tagja volt. 1936-1940 között az Erdélyi Református Egyházkerület elemi iskolai tanfelügyelője volt. Hatáskörébe Erdélyszerte 348 református elemi iskola tartozott, 528 tanerővel és 23488 beiratkozott, 7-15 év közötti tanulóval, valamint 5 óvoda, ezek nagyrészét mind meglátogatta, felügyelve működésüket. 1940-1944 között Maros-Torda vármegye királyi tanfelügyelője, majd a Maros megyei magyar tanfelügyelőség vezetője volt. 1946 januárjától a Brassó tartományi magyar elemi oktatás vezérfelügyelője volt. 1947. szeptember 1-jén vonult nyugdíjba. 1953. december 17-én hunyt el Kolozsváron.
Az itt szolgáló lelkipásztorok közül kiemelkedik Horváth István tevékenysége, aki egész tudós lelkipásztori pályájának a tevékenységét ebben a közösségben fejtette ki 1866-1921 között.
Régebben mozgalmas kulturális élet volt a faluban, még önképzőkör is működött a a XX. század végén két évtizedet itt szolgáló Sebe Ferenc József református lelkipásztor szolgálati ideje alatt. Nagyon sok magyarvonatkozású rendezvények színhelye volt a falu. Mindez azonban már a múlté, kevés a magyar és még kevesebb a magyar fiatal; évente egy-két alkalommal azonban így is akadt egy-két mozgalmasabb esemény, amikor például a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet diákjai szórványszolgálataik során útjukba ejtik ezt a vidéket is. A faluból nagyon sokan, fiatal és közélpkorú egyaránt, külföldön – Spanyolországban, Olaszországban, Németországban stb. – próbálnak szerencsét. A falubeliek hallgatag, ki nem mondott reménye az, hogy a Bürkösről elszármazottaknak egyszer talán eszükbe jut majd a múlt, a szülőföld és akkor segíteni fogják az otthon maradottakat.
 

Kovács-Szabó Levente, helybeli református lelkipásztor

 

 

 

További cikkek a kategóriában

Hírlevél feliratkozás

 
 
 
Oldal teteje