• Magyar
  • Román

Messze ide a Hortobágy

2012-09-08 06:02

– A világvégi helyek általában ott vannak előttünk, csak még nem tanultuk meg látni is ezeket – tanítottak egykoron szórványjáró mestereim, de bevallom, nagyon sokáig semmi aktualitását nem láttam ennek a bölcsességnek annak ellenére, hogy sokszor találtam már magam olyan vidékeken, ahol önkéntelenül a karórámra sandítottam lefekvés előtt, szorongva persze, hiszen féltem: olyan távol vagyok otthonomtól, és olyannyira idegen számomra itt minden, hogy ennek csak egy magyarázata lehet: másik világba, más időszámítás merítőhálójába kerültem. Ez történt velem a napokban is, amikor a Hortobágy-menti magyar települések nyomába szegődtem.

Bürkösi magyarok között

Az időtlenség nyomasztó hatását már akkor kezdtem érezni gyomorszájam környékén, amikor Nagyszeben után néhány kilométerrel betértünk a Hortobágy (Hârtăbaciu) völgyébe, és ott szembetaláltam magam azzal az országút típussal, amelynek gyökerei valamelyik tömegpusztító háború nyomait viselik magukon: vibráló csöndben, mélységesen titokzatosan. Jobbra síkvidéki erdők, balra gyertyánosok – már maga a vegetáció is megzavar – település persze semerre. Itt-ott szász templomtorony nyúlik ki a völgyekből (vagy csak nekem tűnt úgy?), tíz kilométerenként helységnévjelző táblák, kivétel nélkül német hangzásúak, de hát ez érthető is: a világvégi csendes országút (a megtett 50 kilométer alatt négy autóval találkoztunk) Nagyszebent Szentágotával (Agnita) köti össze, így hát Királyföldön lennénk. Az autó megint távoli erdők között kanyarog – magának a Hortobágynak csak fűzes nyomvonalát láthatjuk, aztán végre település, végre emberek: Nocrich-ben vagyunk, ahol Samuel Bruckenthal született. Mutatják is a szülőházat kalauzaim, de engem már olyannyira megfogott az érintetlen szász falu látványa, hogy csak azt látom, amit akarok: igen, ilyen lehetett a Szászföld még 14 évvel ezelőtt is, amikor úgy örvendtek itt a diktatúra bukásának, mint talán sehol máshol, de arra biztosan nem gondolva, hogy Ceausescu bukásával egy nyolcszáz éves kultúra fog lassan eltűnni Dél-Erdélyből, ugyanis az új, felemás szabadságot olyannyira fogják majd bírni a hazai németek, hogy inkább visszamennek oda, ahonnan őseik több hullámban érkeztek ide jónéhányszáz évvel ezelőtt. Ott vannak a magasfalú porták, ott sorakoznak a sajátosan szász tetőablakok – és ott van minden harmadik házon a gólyafészek a gólyával, jelezve a csendet, a megfáradt nyugalmat, és nem utolsósorban a Hortobágy közelségét.
Hortobágyfalva (Cornătel) vissza-visszanéz hamiskásan egy-egy kanyarban, majd újra öreg szász falu következik: Alcina. Az erdő még mindig fut kétoldalt veszettül mellettünk, de lassan kifullad: tetőn vagyunk, valamilyen tetőn a Királyföldön, ahonnan már látszik a Hortobágy völgyének egyik “legmagyarabb” települése, Bürkös.

A falu előtt megállunk egy pillanatra “hangulatot szippantani”. Most már tisztábban látszik a Hortobágy fűz-nyomvonala – szinte érezni, hogy odébb, Ágotán már az emberek közé merészkedik a bujkáló folyócska. Csendes falukép – semmi nem mozdul. Itt-ott a kertekben tesznek-vesznek. Arrébb jó öreg magyar templom, a domboldalon ott fehérlik a magyar temető. Az árokszélen kajtatok, hiszen – Isten tudja, miért – bürökillatra vágyom. Sok lehetett valaha errefelé ez az ernyős óriásgyom, ha még településnév is érzi bódító emlékét – tűnődöm félhangosan, és társaimnak el is mondok egyet-mást erről a növényről, amelynek mérgét Szókrátesz is itta… Még mielőtt leereszkednénk az emberek közé, már vágtat is erre-arra képzeletem: már fel is állítom elméletemet a kihalt, a településhatároktól jó messze található országutakról.
Odalenn délen – ahol a Hortobágyot és társait elnyelték már a nagy folyók – azt beszélték, hogy a Szentföldről visszatérő kóbor lovagokat csak úgy tudták távoltartani az Olt szászföldi mellékfolyóitól, hogy bürökfőzettel várták őket a kutak mellett. Hogy ez mennyire lehet igaz, és mennyire nem, azt nem tudni, de az tény, hogy plauzibilis vonatkozásokat fel lehet fedezni e “méregtörténetben”: a Conium maculatum ugyanis egyértelmûen mérgező (lásd: Szókrátesz-méregpohár), a Szentföldről visszatérő kalandor lovagok pedig valóban kóricáltak az Olt-vonalon (a Lator-hegység Nagytalmács mellett erről regél).
Jónéhány száz méter gyaloglás után sem találok egyetlen bürök-bokrot sem, így elméletemet gyorsan magamba fojtom: valószínűleg nincs itt semmiféle “méregmúlt”, legfeljebb a hírhedt növény kedvenc élőhelyeiben keresendő a titok – ha van egyáltalán ilyen. (Olvasom is a jó öreg Prodan-Buia féle határozóban: “Romokon, házak mellett, sáncokban, kerítések mellett, nagyon közönséges”. Talán a sorozatos “rombadőlések”, pusztító seregjárások nyomait őrizné a Bürkös településnév? Ki tudja.


Az 1910. évi népszámlálás alapján Bürkösnek 1181 lakosa volt, ebből 790 román, 320 magyar, a többi pedig szász és roma. Ezekből az adatokból már eleve levonhatjuk a következtetést: ez a Hortobágy parti kisközség (amely a környék „magyar fővárosa/faluja” volt) vagy nem volt igazán szászföldi település, vagy elvesztette németjeit már a 19. században. Az előbbi talán elfogadhatóbb, hiszen már 1982-ben rámutatott Vetési László a következőkre: „Bürkös magyar szórványfalu Szeben megye közepe táján, a hajdani Királyföldön, a Hortobágy patak mentén, északkeleten a székely, délnyugaton a fogarasi nagy román néptömbök szomszédságában. (…) Mivel a közösség tagsága heterogén, négynyelvû környezetben élnek…” Amolyan határvidék ilyenformán Bürkös: tömbök között él – szász és román tengerek senkiföldjén, azaz inkább szigetén. Jelenleg mintegy 2500 lakosa fan a falunak, ebből kb. 120-an vallják magukat magyarnak: ez valójában 50-60 családot jelent.

Különleges emberek a bürkösiek – ezt már évek óta tudtam, hiszen maga Szombatfalvi Török Ferenc nagyszebeni RMDSZ-elnök is beismerte nekem a napokban: amikor a forradalom után kijött ide közösséget szervezni, úgy érezte, hogy az itteni magyar közösségnek magyarul dobog a szíve, de nyelve mintha kötve lenne.
A bürkösiek számára ünnep, hogy megjött a riportercsapat: magyarul lehet beszélni, magyarul panaszkodni, magyarul lehet tanácsot kérni. Az öt-hat elemista – ők alkotják a nemrégiben újraindított magyar tagozatot – megszeppenve áll a mikrofon előtt. – Miért nem fürödtök a Hortobágyban ilyenkor? – kérdezem azzal a reménnyel, hogy ezzel majd megoldom nyelvüket. A válaszok tőmondatok: „messze van a Hortobágy, azért nem fürdünk benne…”, „most még hideg van, majd júliusban” stb.
A nagy gond az a faluban, hogy nincs helyben lakó református lelkészük. – Sebe tiszteletes úr megbetegedett – mondják –, azóta Ágotáról jár hozzánk ki az ottani lelkész. Nagyon szeretjük őt is, de hát más az, amikor valaki ott lakik mellettünk… Mondják a „riportra gyűltek”, hogy Sebe tiszteletes úr ideje alatt önképzőkör is működött Bürkösön: olvasták a János vitézt is együtt… Most várják az őszt, hogy jöjjön az új tiszteletes úr…

Az újraindított magyar iskola hangulata sajátos. A nyugdíjas tanítónő – Maria Mitrică – Nagyszebenből ingázik – nem akármilyen nehézségeket vállalva. Öt éve indult újra az iskola – köztudomású, hogy nem volt könnyű megtenni ezt a lépést itt, a világvége-határon. Egy darabig szakképzetlenek tanítottak itt, aztán elvállalta ő. – Naponta 50 kilométert ingázni nem könnyű – mondja az autóban. – Bevallom, először nyugtatókat kellett bevennem ahhoz, hogy a rengeteg kanyart kibírjam. 61 éves vagyok már…
Aztán belejöttem. A bürkösi gyerekek mindenért kárpótolnak. Magyarul tanulunk – és ez nagy dolog.

Elered az eső – végtelen dörgésekkel űz arrébb bennünket az idő. Ágota – ahol most mintegy háromszor annyi magyar él, mint Bürkösön – vízözönnel fogad. Amíg kollégáim a helyi református és katolikus templomokat veszik szemügyre, én végre elérem titkos úti célomat: ott folyik a Hortobágy előttem. Mennyi időnek kell vajon eltelnie ahhoz, hogy e kis folyó is eszébe jusson bármelyikünknek akkor, ha valaki kiejti a szót: Hortobágy.

Szabó Csaba, Hunyad Megyei Hírmondó, 2004. július 5.

 

További cikkek a kategóriában

Hírlevél feliratkozás

 
 
 
Oldal teteje