• Magyar
  • Román

Magyarok az Ávrig partján

2012-09-08 13:40
Sorsvonalak (1)

A Szebent Fogarassal összekötő országúton fekvő Felek – a helybeliek szóhasználatával: Ávrig – magyarságáról keveset hallani. A kisváros jellegű községen átsuhanó autók ablakából legfeljebb a Bruckenthal kastélyra figyelhet fel az utas, de a néhány méteres csodaépület homlokzata után már nemigen utal semmi arra, hogy e település valójában sokkal színesebb lenne, mint amilyennek látszik.

Magyarok is élnek itt. Fölöttük a Fogarasi-havasok, előttük az Olt – megannyi duzzasztógátjával -, mögöttük a mozgalmas, életvidám közelmúlt. Ha nem tartozna Oltszakadát is Felekhez, azt is mondhatnánk, hogy a hősi közelmúlt gyermekei az itteni magyarok.

1.

Felekhez négy település tartozik: az országútmenti Fenyőfalva (Bradu), Glimboka tanya, Oltaszakadát és Mîrşa. Magyarok az utóbbi kettőben, illetve magán Feleken élnek.

Felek valamikor csendes kis szász település volt, életében két fontos momentumot tartanak számon a vidék helytörténészei: a Felső Porumbák-i német alapítású üveggyár ideköltöztetését (a római katolikus templommal együtt), valamint az Oltszakadát határában megépített duzzasztógát munkálatait. Mindkét esemény a 20. században történt, így hát a feleki magyarság története nemigen vezethető vissza száz évnél régebbre. A felekiek – ávrigiak – bevándorlók, a munkalehetőség hozta őket ide. Templomuk 1928-ban épült újjá – az üveggyár mögötti istenháza mellett állva mintha tompábbnak tűnne a Fogarasi havasok két markáns csúcsa, a Szuru és a Negoju. A népszámlálási adatok szerint mintegy ötvenen vallják magukat magyarnak Felek-Ávrigon, de hát Szeben megyében – mint azt Szombarfalvi Török Ferenc szebeni RMDSZ-elnök valamikor megfogalmazta – másként beszélnek a számok, és másként a közösségek. Feleken a számok nyelvén beszélnek magyarul – azaz nagyon ritkán -, kivételt csak a Kulcsár család képez, ahol az öregek magyar nyelvén éppen csak érzik a kopás. A helyi üveggyár egykori szakmunkása, a forradalom évében nyugdíjba vonult Kulcsár Etelka látható örömmel beszél szakmájáról, családjáról, Ávrigról. – 1968-ban kerültem ide Nagykárolyból – meséli –, és 1973-ig segédmunkásként dolgoztam; 73-tól 1989-ig pedig megbecsült szakmunkásként a csomagoló részlegen. Hamar megszerettem az üveggyári munkát, nyugdíjba vonulásomig jó néhányezer üvegholmi megszületésénél bábáskodtam. Az olvasztás, fújás, formába öntés, hőkezelés, méretre metszés és csiszolás másfél évtizedig színezte életemet – mondja, és röviden ejtett kettős mássalhangzói mintha meséssé tennék a történetet, amelyet különben – amint azt fia, Kulcsár Józsi mesélte – eléggé sorsvert időszak előzött meg. Odahaza Nagykárolyban ugyanis – amikor Józsival volt várandós – a napi gondok idegrendszeri zavarokat idéztek elő nála, és megjárta a poklokat: tucatnyi injekció a kisagyba, válás stb. Józsit még megszülte Börvelyben, de ő maga – mivel az orvos csak a hegyi levegőt látta már csodaszernek – Felekre jött lakni, illetve dolgozni. – Rövidesen meg is gyógyultam itt – mondja Etelka néni -, így hát amikor Józsi is utánunk jött, és beirattuk ide harmadikba, már jól voltam. A tiszta hegyi levegő, a környezetváltozás íme, bevált. Hiába, itt az Olt partján és a Fogarasi havasok lábánál más a levegő összetétele – magyarázza kedvesen.

Egymás után kerülnek elő az üvegholmik – odakinn a két vadászkutya-kölyök, Diana és Ursulache ugat vissza a kristálycsengésre -, és Etelka néni lassan tanítónénivé változik. Tanulok is szorgalmasan: egyszer a homok, aztán a szóda, aztán a grafitpor. Aztán van fújt pohár és van préselt pohár... A csiszolás a legnehezebb: nyárfakorongon végzik. Hamutartót hoz – lassan tele az asztal –, és vizsgáztat: na, milyen a csiszolása? Nézem, nézem – nem tudom, mit kell látni. Mosolyog, amint mutatja az élét a ferdén eső fényben: csak félig készült el. – Ezt a hamutartót soha nem dobom el, mert az 1977-es földrengésre emlékeztet. Akkor hagytam félbe a csiszolást, amikor már minden mozgott, és szaladtak kifelé a munkások...

2.

A sorsvonalakat nem szokás örökölni, de a Kulcsár családban, úgy látszik, ez nem így van. A 44 éves műhelytanár, Kulcsár József – aki a börvelyi elemiben tanult magyar nyelvvel volt kénytelen sáfárkodni élete során – már egészen fiatal korában balesetek áldozatául esett. Autó ütötte el sorkatona-korában – élve maradt: akkor volt az első látomása -, majd munkahelyén majdnem megnyomorodott. Gipszben volt a nyaka, háta. Egy évig feküdt félmozdulatlanul - kínok kínját élte át. – Téged nagyon szeret valaki odefenn – idézi Józsi az orvost, aki megmentette. – Más belehalt volna százszor, de éngemet mindig megmentett az Isten – ingatja fejét a jókötésű férfi. Ő már egy kicsit keveri a nyelvet – partiumi szóhasználata és kettőshangzói (hun vagy, néked, jou, elfele) néha furán hatnak a román szavak mellett: vajon hun sztudiálják a fenomeneket; tégedet nem réfuzál. A környéken aranyembernek ismerik Kulcsár Józsit, a magyart. Akin tud, segít, hétvégi háza – kabánja, ahogy mondja - minden kedves vendég előtt nyitva áll. Az Ávrig-parti mese-házikó – szinte fölényúlnak a Fogarasi havasok előhegyei – kitűnő hely a tűnődésre, önvizsgálatra, tervezésre. Ajtaján hármas zár – mindahány saját készítésű, ötletes, mosolyra fakasztóan fantáziadús, feltörhetetlen. – Nyisd ki – unszol derűsen Józsi. – Ha kinyitod, tiéd a kabán... – somolyog. Neki is állnék, de a kulccsomón minden lóg, csak szokványos kulcs nem: csőkulcs, villaszerkentyű, szegféle... Hamar feladom: csőkulccsal hogyan nyissak zárat, ami nincs, villával lakatot, amin nincs lyuk. Kulcsár Józsinak fénylik az arca az örömtől: még senki nem jött rá kabánja titkára. Tesz-vesz, gombokat nyom, zsinórokat húz – nyílik a ház, azaz a feltörhetetlen kabán. Lent kis konyha, mellette ötágyas szoba. Fent, az emeleten is ágyak. Az erkélyről csodakilátás az Ávrig völgyére, ahol mintegy 300 hétvégi ház – kabán – húzódik meg. Egyik-másiknak neve is van – odébb luxusvillák: a Józsi háza olyan magasan van, hogy belátni a kertekbe.

– Odahaza Börvelyben láttam először vadászpuskát – mereng el a meseházikó udvarán Kulcsár Józsi. – Azóta álmodom arról, hogy én is vadász leszek. Itt Ávrigban aztán beteljesülni látszott az álom, csakhát ahhoz be kellett volna lépni a pártba. Én nem léptem be, így csak a forradalom után tudtam komolyabban foglalkozni a dologgal. 1994 óta vagyok tagja a helyi vadászegyesületnek. 46-an vagyunk „béírva”, de úgy húszan szoktunk rendszeresen vadászni. Hát, bizony drága hobby ez... Évente ötmillió a bérlet, aztán meg jön  a havi engedély: 2,5 millió az őzre, 3 a vaddisznóra. Aki viszont megízlelte a vadászatot, az már másképpen számolja a Brenekke-golyót, vagy a sörétet... Én csak egyetlen vaddisznót lőttem életemben, ugyanis inkább a szárnyasokat kedvelem. De hát persze nem tudni, mit hoz a jövő. Lehet, egy hét múlva öt vaddisznó lesz már a listámon – kacag fel, de azért egy kis szorongás kiérződik hangjából, ugyanis lassan lejár a vaddisznó-engedély, s ha nem sikerül puskavégre kapni a köpcös vadat, bizony kárba ment a három millió lej, meg hát a sok kukorica, só meg miegymás, amivel „csalogatni” lehet a vaddisznót.

Léptek az Ávrig felől – vendég érkezik: Muri, a vadásztárs. Paroláznak, koccintgatnak, s közben készítik az esti lest. – Az a kicsi őzbak megint erre jár... Ott a víznél, ha várnánk... – emeli poharát a fiatal vadász, aki különben Józsi tanítványa volt. – A vaddisznó is megrágta a tönköt – sűríti szemöldökét Józsi. Arra is menni kéne... – Az az érzésem, hogy jönni fog az őzbak – erősködik Muri. – Meg kéne lőni... Jó – egyezik bele Józsi -, de akkor vele mész – és rám mutat.
Megáll a sörösüveg a kezemben, és valahogy úgy nézek rájuk, mint amikor a vámnál kipécéznek valakit testi motozásra. Muri a szeme sarkából figyel – üvölt rólam, hogy fogalmam sincs, mi vár rám -, majd tömni kezdi a zsákot, amiről kiderül, hogy nekem kell cipelni. Van benne tartalék lőszer, vadász elemlámpa, tőr – ha el kell vágni a nyakát a vadnak - és zsinór – ha mázsányi, hát húzni lefelé. Kalapot a fejembe – zöldruhát a vállamra, zsákot a hátamra – na, el vagy intézve, hős riporter, gondolom magamban. Rosszkedvem csak nő, amikor megtapasztalom a Muri menetritmusát. Fenn az erdőszélen úgy lihegek, mint egy lokomotív. Szerencsére már az első leshelygyanús helyen ott vannak a túrásnyomok, meg titokzatos vadlábak (számomra) láthatatlan nyomai. – Látja – suttog Muri -, ott jött a múlt héten az a két medve lefelé... Az egyik csúnyán csinált, amikor meglátott bennünket Józsival a fa tövében lesni...
Mondom: ha jönnek, felmászunk a fára? Muri lesújtó pillantást vet rám: Hogyhogy a fára? Hát mi van kezünkben? Pálca vagy puska? Ha jön, és szemtelen - durr!

Egyre sötétebb az erdő, egyre gyanúsabbak a hangok. Szöszmöt itt, szöszmöt ott. Muri összedörzsöli az avart – ez a hang jelenti azt, hogy jön az őzbak. Eltör egy kis gallyat – ilyenkor áll meg, fülel, és indul újra.
Alig tudom nyitva tartani a szemem – rém sötét van. Egyre keményebb a bükkfa-tő. Sajnos nem szabad moccanni... Egyszer csak nagy robaj – majd’ felüvöltök ijedtemben. Na, szedelőzködünk is – eldőlt a fához döntött puska, szerencsére nem sült el. De ekkora zajongás után már nincs mire várni – mondja rosszkedvűen a szakember. – Ilyen a sors... – morogja. Éjjel az erdőben – Muri rohan elől. Ő vadászcsizmában, én román adidászban. Nagyokat esek – egyszer el is gurul a kezemből az elemlámpa. Végre lenn vagyunk a mesekunyhónál. Most jön a neheze: vaddisznókolbász, őzpecsenye, vadászpálinka... És a történetek: az egyik vaddisznót addig kellett lőni, amíg mind a négy lába leszakadt. Akkor már nem tudott menni, de egyet még lőttek bele: puff! Hajnalig ismételgetem: puff! Puff! (Álmomban vaddisznók lestek rám, és ahányszor segítségért kiáltottam, azt röfögték: puuf-puuf... Ez a te sorsod...)

3.

Az igazi Kulcsár-otthon – a feleki tömbházlakás – valóságos börtönnek tűnik a meseházikó után, de azért itt is érzik a Józsi otthonteremtő keze. Úgy látszik, bárhová megy, mindenütt ottragad egy darab az optimizmusából, szinte emberfeletti jóindulatából Kilencedikes lánya, Edit Anna eddig 23 oklevél tulajdonosa. Óvodás kora óta minden versenyt megnyer: eminens tanuló, Ávrigban minden idők legtehetségesebb gyerekének tartják a pedagógusok. Sajnos a feleki iskolában nincs fakultatív magyar óra, így Edit önszorgalomból csiszolja anyanyelvét. Jól ír, jól olvas. Ősztől Szebenben tanul tovább, természetesen román tagozaton. Iskolájában azt is hallani: vajon ott is ez a magyar lány lesz a legjobb mindenben? Józsi elérti tűnődésem. -Nem mehet magyar tagozatra... Nem tanult semmit magyarul... Hogy adja a tézát?

Megértem Józsit. Igaza van. – Csakhát... – mondanám, de rögtön visszakozom: túl erős ugyanis a sorsvonal a Kulcsárok tenyerében ahhoz, hogy én adjak tanácsot nekik.


Szabó Csaba, Szabadság, 2003. szeptember 3.

 

 

 

Hírlevél feliratkozás

 
 
 
Oldal teteje