• Magyar
  • Román

A magyar oktatást vállalta fel a Szeben megyei falu lelkésze és felesége

2012-09-08 06:11

"Eddig tíz gyerekünk volt, az ősztől tizenegy lesz" – újságolja mosolyogva Zsebe Ildikó, a Szeben megyei Mihályfalva óvónője. A tekintetéből sugárzó öröm semmivel sem összetéveszthető; ilyent csakis egy szórványban tanító pedagógus arcán lehet időnként észlelni. Bár Mihályfalván a magyarság aránya nem süllyedt a kritikus határ alá, minden egyes magyar óvodába íratott gyerek az anyanyelvű oktatás és az ezt biztosító pedagógus apró kis győzelmét jelenti.

Egy olyan győzelmet, amiért egy tömbmagyar településen élő és oktató óvónőnek, tanítónőnek vagy tanárnak nem kell különösképpen megküzdenie. Az óvónő és lelkész férje annál is inkább tudnak örülni minden apró megnyert csatának, mivel öt évvel ezelőtt ők indították újra az anyanyelvű oktatást.
„Akár az első osztályt is újraindíthattuk volna, a tavaly volt is négy iskolás korú gyermek, de a tanfelügyelőség nem engedélyezte. Akkor azt mondtuk, sebaj, naponta bevisszük a gyerekeket Kiskapusra, de ebbe már a szülők nem egyeztek bele” – mesél a tavalyi kudarcról Zsebe Ildikó. A papné viszont bizakodó, mivel látja, hogy a faluban egyre több gyermek születik. Szerinte előbb-utóbb csak elkezdődhet az anyanyelvű oktatás a falu elemi iskolájában.

Bibliaóra irodalommal és történelemmel tarkítva

Férje, Zsebe Attila is optimista. Derűlátásra okot a Nagyszebentől mintegy harminc kilométerre fekvő faluban uralkodó hangulat ad. Mihályfalván a románok és magyarok rég nem acsarkodnak egymásra.
„Lehet, hogy meglepő, de a vegyességnek, amiben mi itt Mihályfalván élünk, nem csak átka van. Megértük azt az időt is, amikor a félig román, félig magyar családok is egyre jobban értékelik a magyar nyelvet és kultúrát” – állítja a református lelkipásztor, aki gyermekhittanóráit a Biblián kívül az anyanyelv alapvető ismereteivel, majd a magyar irodalom és a történelem játékos tanításával gazdagítja. Bár egyesek időnként túl könynyedén átváltanak anyanyelvükről románra, a mihályfalviak identitástudatával nincs gond, állítja Zsebe.

Felesége szerint a faluban nincs olyan magyar család, aki állítólagos érvényesülési vagy kényelmességi meggondolásból román tagozatra íratná gyerekét. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy a vegyes házasságból származó, ortodoxnak keresztelt gyermeket is magyar óvodába küldik. „Nem akarok dicsekedni, de a szülők látják a különbséget a két csoport között. Előfordult, hogy a Szebenből érkező román nemzetiségű tanfelügyelő is megjegyezte, hogy ő nem érti, amit tanítunk, de a terem díszítéséről már fel tudja mérni, hogy itt komoly munka folyik” – büszkélkedik Zsebe Ildikó. Szavai nem üres dicsekvésként hangzanak. Különben a Medgyest és Nagyszebent összekötő főút mentén fekvő, jóval nagyobb településnek számító Nagyselyk magyar lakói nem küldenék óvodába gyerekeiket a félreeső falvacskába. Az ingáztatást a lelkész vállalta saját autójával.

„A szórványban csakis a vegyességen alapuló stratégia kialakítása segít identitásunk megőrzésében” – mondja. Zsebe Attila szerint ennek nyitja az, hogy miként sikerül megértetni a többségi nemzet tagjaival az összetartás fontosságát. „Tudatosítani kell bennük, hogy ahhoz, hogy majd együtt kóstoljuk az Isten által adott gyümölcsöt, a közösségért is együtt kell dolgozzunk” – vallja. Zsebe úgy érzékeli, a mihályfalvi románság „kezdi észrevenni, hogy Európa kapuja napról napra tágul”.

Nem jutnak a szász evangélikusok sorsára

A monda szerint miután a falu régi evangélikus temploma leégett, az újnak a helyét a szászok úgy választották meg, hogy egy atyafi kilőtt egy nyílvesszőt, ahová az esett, oda építették Isten házát. A templomot gyönyörű szárnyas oltár és máig szépen szóló orgona ékesíti. Egy a gond: két kivétellel mára senki nem maradt, aki az igét és a sípok búgó hangját hallgathatná. A kitelepedés helyett az itthon maradást választó szász anya és fia kivételével mindenki elment. Kettőjükért havonta egyszer az evangélikus egyház mikrobusza érkezik és a többi egykori szász településekről összegyűjtött idős emberrel együtt a muzsnai erődtemplomban tartott istentiszteletre szállítja.

Egyelőre sem a kihalás, sem az elöregedés veszélye nem fenyegeti viszont a református közösséget. Mihályfalva magyarságát – két-három, Bólyáról áttelepült katolikus kivételével – százhuszonhárom református képezi. Ők az 1730-as években, Szalánczy István és Tűri Margit adományaiból épült templomba járnak. Az istentiszteletek látogatására a vegyesség pozitívuma rányomja a bélyegét. A lelkész csak örülni tud annak, hogy nagyobb ünnepek alkalmából a más etnikumhoz és felekezethez tartozó házastársak is szívesen beülnek a református istentiszteletre.

A prédikáció nyelvét illetően viszont nem ismer kompromisszumot. „Ha két nyelven szolgálnék, még többen lennének a padsorokban, talán kétszer annyian, mint jelenleg – állítja a pap. – De egy idő után sokan elkényelmesednének, és kérnék a román nyelvű istentiszteletre való áttérést. Egyházunk anyanyelve viszont a magyar, amit csak temetéseken egészítek ki a románnal.” Mindemellett a református egyház és lelkipásztora korrekt viszonyt ápol a falu ortodox pópájával. Zsebe azt tervezi, hogy a 2008-as imahétre Damian atyát is meghívja.

A Zsebe házaspár örömére Mihályfalván pezseg az egyházi és közösségi élet. A Bibliaórákat az óvodástól a nyolcadikosig minden magyar gyermek látogatja. Rendkívül tevékeny a többnyire idősek alkotta kórus is, mely nemcsak a helyi és környékbeli templomokban, hanem Erdély más részeiben is fellépett már. A gyülekezet mindig méltóképpen megünnepli az egyházi és nemzeti ünnepeket. Nincs olyan év, hogy a fiatalabbik nemzedék ne készülne az öregek meg az anyák napjára valamilyen kis, szívhez szóló műsorral. Legutóbb az augusztus 12-i dátumot írták piros betűkkel a mihályfalvi közösség naptárában. Ez a nap ugyan nem kötődik vallási ünnephez, de ekkor konfirmált három ifjú.

A gyülekezet nemcsak lelkiekben és szellemiekben gyarapodik. Az anyagi támogatást nyújtó holland emmelodi protestánsoknak és a helyi kétkezi munkával hozzájáruló családoknak köszönhetően a parókia udvarán háromszintes gyülekezeti ház épül. A tető alá került és levakolt épületen az utolsó simításokat végzik, de az avatására jövő esztendőig várnak. A földszinti gyülekezeti terem és konyha fölött az emeleten húsz vendég fogadására alkalmas hálókat is kialakítottak.

„Nincs okunk a panaszra, mert életképes gyülekezet vagyunk. Ugyanakkor reméljük, hogy a turizmusból valami mellékjövedelme is származik majd az egyháznak. Mert a szórványban sokszor magunkra vagyunk utalva” – jegyzi meg Zsebe Attila.

Szucher Ervin, Krónika, 2007. augusztus 31.

 

További cikkek a kategóriában

Hírlevél feliratkozás

 
 
 
Oldal teteje