• Magyar
  • Román

Szentágota léggyökerei és Agatha szeretettüze

2012-09-08 13:50

A Nagyszebentől mintegy hatvan kilométerre elterülő Szentágota az ókor egyik leghíresebb szentjéről, a szépsége miatt megkínzott keresztény lányról, Agatháról kapta a nevét. Tiszteletét az indította el Európában, hogy szülővárosa, Katánia, szent vértanúságának első évfordulóján általa menekült meg az Etna kitörésétől. A Kr. u. 250-ben jegyzett mártírhalál nagy hatással volt a keresztény világra. Ágota hűségtüze Erdélyben is elterjedt: a nevét viselő dél-erdélyi kisvárosban mintegy 11 ezren vallják magukat szentágotaiaknak.

Szászföldi emberek, sorsok, országutak

A 354 magyar lelket is számláló településnek egyértelműen szász jellege van, annak ellenére, hogy a 2002. évi népszámlálás már csak 151 németet és szászt talált a román tengerben. Érdekes: bármennyire is csökken a németek és szászok száma (a népszámlálás eredményeit rögzítő hivatalos kimutatásokban ugyanis nemcsak németnek, hanem szásznak is vallhatta magát bárki), és bármennyire is vészjósló Dél-Erdély-szerte a csökkenésük sebességét jelző szorzó (Nagyszebenben tíz év alatt több mint a felére esett vissza a városalapító nemzet lélekszáma: 5600-ról 2500-ra), az idősebbek mese nélkül jelentik ki: ez a város a szászoké volt, a magyar, a román és a roma egyaránt telepes itt.

A szászok elzárkózása annyira egyértelmű, hogy a "telepesek" még abban sem biztosak, hogy a meseszép szász erődtemplom viselte-e végül is egykoron Szent Agatha nevét, vagy annak Andreanum-előtti magyar-székely elődje? Az ugyanis biztos: a 19. század második felében újjáéledő helyi római katolikus templomban található Szent Ágota és Szent Ágnes szobrok, illetve festmények csak amolyan lelki utánérzések, hiszen a templomot  immár a modern világban — Máriáról nevezték el. Nem érdektelen különben megjegyezni, hogy az első feljegyzések Szentágotáról kettős névadásra engednek következtetni: Ágota és Ágnes. A római katolikus templomban mindketten jelen vannak; a helytörténészek szerint ez vagy azért van így, mert a 19. század közepén épült templomot a dokumentumokhoz szerették volna (utólag) "igazítani", vagy azért, mert két kultusz találkozott itt akkor, amikor a szász "honfoglalók" ideérkeztek a 12–13. században: egy magyar jellegű (Ágota) és egy német (Ágnes). Murádin László írja Egyházi településnevek Erdélyben című kötetében: "A helységnek latin nevét már 1280-ban feljegyezték: de sancta Agatha, magyar nevét 1349-ben: Scentagata, németül 1488-ban Agnetental. A mai német Agnethelm név a magyar név megfelelője, a román Agnita pedig az erdélyi szászból való."

Természetesen az sem kizárt, hogy a két női szent azért jelentkezik együtt, mert mindketten a szüzesség jegyeit-jeleit viselik magukon. Nehéz most már kideríteni, hogy mi is a valóság, hiszen nagyon sokféle elképzelés létezik. Fogarasban például úgy tudják, hogy az Olaszországban katonáskodó katonák tértek haza az Ágota-tisztelettel tarsolyukban (ez időben találna is, sőt, mivel Ágotának a mellét vágta le bosszúból dühöngő zsarnoka, és katonák hozták el ennek hírét, talán kifejezetten plauzibilis volna, ha a dokumentumokban nem jelentkezne már 1280-ban a védőszent neve).

A település mintegy másfél évszázados magyar léggyökereiről Papp Sándor tud a legtöbbet, és számomra mindmáig titok, hogy visszaemlékezései iránt hogyan nem érdeklődött még egyetlen kiadó sem. Sándor bácsi szerint a "magyar elem" 1936-ban tűnt fel Szentágotán, éspedig egy Szabó Sándor nevű tímár ideérkeztével. Ezt a tímárt a két helybéli szász bőrfeldolgozó műhely közül az egyik azért alkalmazta, mert kitudódott róla: sajátos módszert dolgozott ki a cserzésre. Az újító Szabó Sándor munkáját meg is becsülte az őt alkalmazó műhely (a konkurencia persze dúlt-fúlt) le is telepedett itt. Érdekes, hogy már akkor volt ellentét a szászok és magyarok közt mondja a 88 éves Papp Sándor. Az újító magyar tímár ügyét a műhely(eke)t igazgató szász atyafiak etnikai tükörben mutogatták. Azt kérdezték az alkalmazótól, hogy miért kellett neki magyar tímár, miért nem hoztak egyet Ausztriából... Az is igaz viszont, hogy amikor én idekerültem 1950-ben, akkor Szentágota etnikai gondjai egészen más jellegűek, "csendesebbek" lettek. Jómagam oroszlánrészt vállaltam a két szász műhelyből létrejött cipőgyár alapjainak letételében, és közel harminc évig voltam annak főmérnöke... A kezem alatt nőtt fel ez a gyár. Fejlődésének minden pillanatát ismerem. A fejlődéssel együtt egészen más színt kapott Szentágota: fellendült a munkaerőpiac, telepesek jöttek Erdély minden sarkából, főleg a Székelyföldről. De az előbb etnikai dolgokról beszéltem, azaz arról, hogyan "csendesedtek el". Íme egy példa. Amikor kiszállt hozzám a Román Kommunista Párt egyik magas beosztású aktivistája "kivizsgálni" az ügyemet (magyar voltam ugye, szász műhelyekre alapozva hoztam létre az állami gyárat, ami rendkívüli módon fejlődött gondolhatják, mennyi ellenségem volt országszerte), akkor ugrott ki végre a nyúl a bokorból. A gyár homlokzatán ugyanis ez állt FIPA (Fabrica de Încălțăminte Piele Agnita). Azt mondja az aktivista: olvassam el, mit ír ott. Elolvasom. Megint szól, hogy olvassam lassabban, és másképpen. Kérdem: hogyhogy másképpen? Erre ô kitör, és akaratlanul is elszólja magát azzal kapcsolatban, mi is a tárgya az ô "kivizsgálásának": Hogy merte a saját nevét adni az állam gyárának: a P és az A betűk ugyanis a Papp Alexandru kezdőbetűi! Eleinte nem akart hinni nekem, hogy ez véletlen egybeesés, de aztán csak elsimult az ügy, ugyanis végig megtartottam beosztásomat, és csak 1977-ben mentem nyugdíjba  mondja az öreg Sándor bácsi, és az emlékek súlya alatt elcsuklik a hangja. 88 éves vagyok már, sok mindenen átmentem magyarázza könnyes szemekkel, szinte-szinte bocsánatkérően.

A római katolikus templommal kapcsolatában megjegyzi: kár, hogy senki nem érdeklődött eddig nála, mert sokat tudna mesélni a plébánosokról. A jelenlegi lelkész a 17. a sorban 1950 óta mondja. Úgy hívták a pártberkekben ezt a települést, hogy világvége, Kígyó-sziget, ahol még az idő is stagnál. Nem volt itt országút, a gázt is én vezettettem be… Kevesen tudják: ide, Szentágotára szinte kivétel nélkül olyan katolikus papokat helyeztek az ötvenes-hatvanas években, akik kellemetlenek voltak a rendszer számára. Büntetésképpen küldték őket ide. Volt is közöttük jó néhány, akiről akkoriban Erdély-szerte beszélték, hogy milyen bátran prédikál. (Sorol is néhány nevet, és én a harmadiknál és az ötödiknél felkapom a fejem: hallottam róluk, és azt is tudom, hogy börtönre ítélte őket a rezsim, mert nem akarák hitüket megtagadni.)

A jelenlegi római katolikus plébános, Adorján Gábor sem szürke egyéniség. A vele készített tévéinterjúban olyan párhuzamokat vont az egykori Marshall-terv és a jelenlegi EU-s integráció között, hogy majd kiesett kezemből a mikrofon. Az is döbbenetes volt, milyen tisztán látja a nyugati demokráciák passzív árnyékában felnövő modern egyházi világ és a szocialista-agymosott társadalom istenkeresése/igénylése közötti érdembeni különbséget. Adorján Gábor bátran emlegeti az ellenreformációt, és nem rejti véka alá azon véleményét sem, miszerint a reformáció nem volt feltétlenül áldás az erdélyi római katolikusok számára.

Kozma Endre, a fiatal református lelkész mintha az ellentéte lenne Adorján Gábornak: csendes, tűnődő kicsit lámpalázas. A rokonszenves lelkész örömmel foglalja össze a szentágotai református közösség mindennapjait: harangláb, harang a pusztacelinaiaktól, lendületes vallásórák ez utóbbiakra bizony szükség is van, hiszen nagyon sok a vegyes házasságból született gyerek, akik számára ez az egyetlen hely, ahol magyarul lehet tanulni/beszélni. Mondja: nagy dolog az, hogy két elemista gyereket sikerül naponta a négy évvel ezelőtt beindított bürkösi magyar elemibe ingáztatni. (Ötödiktől aztán ki tudja.)

Búcsúzás közben hosszasan figyelem mindazokat, akik segítettek kalauzolásunkban, és most élénk beszélgetésbe mélyülnek. Egymásról beszélnek, magukról beszélnek. Látszik, hogy a szórványosodás minden jelét magukon hordozzák: nemigen találkoznak, alig-alig van magyar közösségi élményük. Különösen nehéz nekik ott lenn, a világ végén: léggyökerekbe ugyanis nemigen lehet hosszasan megkapaszkodni.

Igaz, a református harang valóban messze hallszik, és Szent Ágota szeretettüze is csodákat tehet. Az az érzésem, hogy Szentágota nem elveszett vidék: hallani fogunk még róluk.

Szabó Csaba, Szabadság, 2004. augusztus 4.

 

Hírlevél feliratkozás

 
 
 
Oldal teteje