• Magyar
  • Román

Legyen március 11-e a lengyel – erdélyi barátság napja!

2012-09-13 13:24

Mostanság, amikor a magyar nemzet ellen ismét összefogtak Európa hatalmasai, megint a lengyelek siettek először a segítségünkre, mint oly sokszor a történelem során.
Több mint másfél évszázaddal ezelőtt, 1848. decemberében új korszak köszöntött Erdélyre. A március-áprilisi ígéretes tavaszi forradalmat, a jobbágyfelszabadítást nyárra már a zivatar előjelei, a viharfelhők követték mind politikai, mind hadi vonatkozásban.

Őszire aztán meg is érkezett a császári csapatok harapójának szorítása. Nyugatról Jelasich horvát bán, míg kelet felől a nagyszebeni General Commando, Puchner generális ágyúinak mennydörgése próbálta egyre szorosabbra vonni a hurkot a magyar szabadság köré. Eközben a fellázított nemzetiségek polgárháborús terrorja, a kirabolt és felgyújtott települések cikázó villámként fénylettek a ködös őszi éjszakában. Ennek esett áldozatul november 7-ről 8-ra virradóan szülőfalum, Kalotaszentkirály-Zentelke is. E kettős szorítás következtében a magyar honvédek nyugati arcvonala a Tisza mögé vonult, míg a keleti a Királyhágó?előtt a Csúcsa-Szilágysomlyó-Nagybánya vonalon várta a telet és a jószerencsét.
Ekkor, december elején érkezett meg Csucsára – majd a szilágysomlyói főhadiszállásra – és vette át az erdélyi honvédsereg főparancsnokságát a lengyel Bem József az ideiglenes parancsnok Czetz Jánostól, aki a folyamatosan visszavonulót fújó és ennek okán lemondott Baldaci Manó tábornok utódja volt. Egy hétre rá, hogy december 18-án Bem vezetésével támadásba lendültek a honvédek, Kolozsvárnak talán az addigi legszebb karácsonyát hozták el, megtisztítva az ünnepet december 24-ére a megszálló osztrák csapatoktól. Bem apó – ahogy Petőfi nevezte – az első lendületet kihasználva nyomta vissza a császáriakat. Január második felében már Nagyszeben ostromára készült, első próbálkozása azonban kudarcot vallott. Ezt követően a védekező visszavonulásból ismét támadásba lendült, és február 9-én Piskinél a honvédek a magyar hadtörténelem egyik legelszántabb győztes csatáját vívták.
Közben megtörtént a szégyenletes hazaárulás, amit a Miskolcon született magyar állampolgárságú Andrei Şaguna ortodox püspök követett el. Osztrák sugallatra behívta saját országa ellen a külföldön, a román fejedelemségekben állomásozó, és az ottani forradalmakat már levert cári csapatokat. Mert emlékezzünk csak, mit is mondott Nicolae Bălcescu, a románok által elismert forradalmár, történész és államférfi 1851-ben Párizsban: „Való igaz, és saját magam is láttam a szégyentől pirulva, hogy a románok a szabadságért a legalávalóbb, legkegyetlenebb és legelavultabb zsarnokság zászlaja alatt küzdöttek”.
De Bem apó és az erdélyi honvédsereg, vagyis a lengyel–erdélyi összefogás tavaszköszöntő diadalmenetét ezek sem tudták már megállítani. Pedig a muszkák megérkezését követően, március elején Puchner császári generális kimozdult főhadiszállásáról, Nagyszebenből, és Bem seregének bekerítésére készült Medgyesnél. Bem apó kicsúszott a bekerítőgyűrűből, és erőltetett menetben Nagyszebennek indult. Mire az osztrák generális ezt észrevette, ő honvédjeivel már Nagyszebent ostromolta. A visszatérő császáriak hamarosan megközelítették a császári főhadiszállást, amelynek következtében fennállt annak a veszélye, hogy a honvédek rövidesen két tűz közé szorulnak, ami pedig végzetes lenne. Így az erdélyi honvédseregnek nem maradt más választása, mint elfoglalni Nagyszeben várát, vagy mind egy szálig elpusztulni. Március 11-én este megtörténik a magyar hadtörténelem páratlan csodája: a Nagyszebenhez visszaérkező Puchner csapatait a várból már a honvédek tüze fogadta. Így nincs más választásuk, mint a Vöröstorony-szorosnál gyorsan elhagyni az országot. Ezt követően a dél-erdélyi várak sorra kapitulálnak a honvédeknek, Brassóval bezárólag.
Szorosan ide tartozik Az erdélyi hadsereg című vers, melyet Petőfi írt március 26-a és 27-e között Bánffyhunyadon, útban Bemhez:
„Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk,
A szabadság régi bajnoka!
Bosszuálló fénnyel jár előttünk
Osztrolenka véres csillaga.

Ott megy ő, az ősz vezér; szakálla
Mint egy fehér zászló lengedez;
A kivívott diadal utáni
Békeségnek a jelképe ez.”
Ekkoriban léptetik elő a kolozsvári református kollégium volt fiatal diákját, az alig 17 éves Gyarmathy Zsigmondot főhadnaggyá. Az ő nevét viseli az a diákösztöndíj, melyet idén immár 9-ik alkalommal osztunk ki március 11-hez kapcsolódóan Kalotaszentkirály-Zentelkén. A Kalota partján így emlékezünk közel egy évtizede március 11-re, a lengyel–erdélyi összefogás diadalára.
2007 óta március 23-a a magyar–lengyel barátság napja. Miért ne lehetne – ehhez hasonlóan – március 11-e Erdély-szerte a lengyel–erdélyi barátság napja? Ha hozzávesszük azt, hogy a jobbágyságból felszabadított erdélyi és magyarországi románság közül legalább annyian harcoltak a magyar szabadságharc oldalán, mint ellene, akkor az erdélyi románság is magáénak érezheti. Hisz a július 14-ére tervezett magyar–román megbékélési szerződés aláírása után tervben volt Avram Iancunak a Bem apó általi tábornoki kinevezése az erdélyi román légiók élére, melynek kiteljesedését a világosi fegyverletétel hiúsította meg.
Így a román forradalmár verse lehetne akár az új közép-európai összefogás jelszava is, a mára nyilvánvalóan többsebességes Unióban, ahol Ausztria az Unió, Barroso pedig Metternich:
„Ausztria elbukott,
Román, lengyel és magyar
Láncot többé nem akar,
S elűzi a zsarnokot.” (Cezar Bolliac: Az együtt érző Románia. Szeged, 1849. július 14.)
A Gyarmathy Zsigmond-ösztöndíjátadó résztvevőiként Bánffyhunyadon, a református templom mellett, a Petőfi–Bem-kopjafánál emlékezünk, ezzel hirdetjük meg a lengyel–erdélyi barátság napját. Hasonló emlékezésre hívunk fel minden egyetértőt Kolozsvártól Krakkóig és Szilágysomlyótól Tarnowig!

Okos Márton

forrás: Erdélyi Napló

 

További cikkek a kategóriában

Hírlevél feliratkozás

 
 
 
Oldal teteje