Erdély > Hírek

Autonómia? nem, ÖNRENDELKEZÉS!

Az Európai Tanács 2011. október 4. 1832 Határozata

Két magyar képviselő – dr. Gaudi-Nagy Tamás és Kalmár Ferenc András – sikeres ténykedése eredményeként az Európai Tanács fontos határozatot fogadott el, amely hivatkozási alap lehet a kisebbségben élő magyar nemzeti közösségek jövőbeni harcában: az önrendelkezés az autonómia helyébe lép.

A strasbourgi székhelyű Európai Tanács (ET) Parlamenti Közgyűlése 2011. október 4-én elfogadta az 1832 (2011) sz. határozatát, amelynek címe: Tisztázandó: a nemzeti szuverenitás és az államiság fogalma a jelen nemzetközi jogban

Az 1832 (2011) sz. határozat egyszerre tesz hitet az önrendelkezési jog mellett, és emeli fel szavát a szecesszió, az egyoldalú elszakadás valamint az erőszak ellen.

EU_01_b

National sovereignty and statehood in contemporary international law: the need for clarification

Resolution 1832 (2011)1

--------------------------------------------------------------------------------

1. The Parliamentary Assembly observes that a number of territorial entities in Council of Europe member states are aspiring to be recognised as independent states.

2. It notes that the criteria for statehood remain a contentious issue in contemporary international law.

3. The lack of clear criteria for statehood and for lawful secession on the one hand, and violations of minority and human rights, lack of democracy and participation on the other hand, has encouraged the emergence of numerous secessionist movements and thereby threatens peace, stability and the territorial integrity of existing states, also in Europe.

4. The Assembly notes that the notions of national sovereignty and statehood have evolved in recent years. Key developments were summed up in 2001 by a high-level International Commission on Intervention and State Sovereignty (ICISS) under the aegis of the United Nations and supported by Canada; its findings were subsequently taken up by the United Nations General Assembly.

5. A multilateral approach to the “responsibility to protect”, as advocated by the ICISS, is

taking the place of arbitrary unilateral interventions and bilateral guarantees:

5.1. Military interventions such as those by Turkey in Cyprus in 1974, by the North Atlantic Treaty Organisation (NATO) in the Federal Republic of Yugoslavia in 1999 and by the Russian Federation in Georgia in 2008, whilst motivated – justifiably or not – by the need to stop serious human rights violations, have themselves led to numerous human rights violations and have not produced lasting solutions for the underlying problems;

5.2. Bilateral guarantees such as those in the context of the independence of Cyprus have not prevented conflicts. On the contrary, in the case of Cyprus they were used as an excuse for unilateral military intervention, conflicting with Article 2 (4) of the Charter of the United Nations and a peremptory norm of international law prohibiting the use of force.

6. European integration and co-operation have led to a voluntary transfer of certain aspects of national sovereignty, in particular:

6.1. The rights and freedoms of individuals are protected by the supervisory mechanism of the European Convention of Human Rights (ETS No. 5); states parties to the Convention have accepted the duty to implement the judgments of the European Court of Human Rights, with considerations of national sovereignty being of secondary importance;

6.2. European integration, in particular the introduction of the euro, the official currency of the Eurozone, has entailed the transfer to the European Union of a number of sectors which were traditionally under national sovereignty, particularly in matters of economic and monetary policies, and is increasingly affecting choices of fiscal and social policies. Increasing economic integration has similar effects even on countries which are not members of the eurozone or the European Union.

EU_02_b

7. The Assembly considers that even if international law were to recognise a right of national or ethnic minorities or even, in some cases, national majorities to self-determination, such a right would not give rise to an automatic right to secession. The right to self-determination should first and foremost be implemented by way of the protection of minority rights as foreseen in the Council of Europe Framework Convention for the Protection of National Minorities (ETS No. 157) and Assembly Resolution 1334 (2003) on positive experiences of autonomous regions as a source of inspiration for conflict resolution in Europe, as well as in other relevant instruments of international law.

8. The Assembly therefore:

8.1. reiterates its invitation to those member states which have not yet done so to sign, ratify and implement the Framework Convention and to respect the basic principles set out in Assembly Resolution 1334 (2003) as soon as possible;

8.2. will continue to analyse the origin and trends of self-determination movements by addressing the most salient factors, in particular instances of growing tensions among minority or ethnic groups, and to support national parliaments in addressing these demands for self-determination through dialogue and reconciliation, in order to prevent recourse to violence and secession;

8.3. invites all member states to refrain from recognising or supporting in any way the de facto authorities of territories resulting from unlawful secessions, in particular those supported by foreign military interventions;

8.4. notes that conflicts should be solved exclusively by peaceful means on the basis of international law;

8.5. proposes that the criteria for statehood, including those for the emergence of new states by legal secession, and the modalities of protection of national sovereignty and territorial integrity of states be examined thoroughly in the framework of a follow-up conference to the International Commission on Intervention and State Sovereignty.

--------------------------------------------------------------------------------

1 Assembly debate on 4 October 2011 (31st Sitting) (see Doc. 12689, report of the Committee on Legal Affairs and Human Rights, rapporteur: Ms Schuster). Text adopted by the Assembly on 4 October 2011 (31st Sitting).

 

Az önrendelkezés az autonómia helyébe lép. Magyar képviselők sikere az Európai Tanácsban, http://mvsz.hu/sajtoszolgalat/20111006_europaitanacs.html

MVSZ_logo_b

 

Néhány fogalom tisztázása.

Európai Parlament (EP) és az Európai Tanács Parlamenti Közgyűlése (ET)

A két intézmény könnyen összetéveszthető.

Az Európai Parlament a jelenleg 27 tagállamból álló, brüsszeli központú Európai Unió intézménye, amelynek neve és hatásköre az államok parlamentjére hasonlít, bár törvényhozói hatásköre még az Európai Unió keretén belül is másodrendű. Az Európai Unió elsőszámú jogalkotója paradox módon, és a hatalmi ágak szétválasztását szükségesként hirdető elvet fölülírva, az Európai Unió legfőbb törvényhozója maga a végrehajtó hatalom, azaz az Európai Bizottság.

Az Európai Parlament tagjait az EU tagállamaiban megtartott általános, titkos választások keretében választják meg. Mandátumuk öt évre szól. Az utolsó választásokat 2009-ben tartották. Üléseit  Brüsszelben (bizottságok), és havonta egyszer Strasbourgban (közgyűlés) tartja.

Az Európai Tanácsot jóval több állam alkotja. A tagok között találjuk a volt Szovjetunió közép-ázsiai államait is.

Egy ideig az Európai Unió előszobájának számított.

Tagjait az egyes tagállamok parlamentjei válsztják meg, saját tagjaik sorából, többnyire az egyes pártok képviseleti arányában.

Következésképpen az ET-képviselők mandátuma annyi időre szól, mint amennyi az ő otthoni mandátumuk ideje.

A munka bizottságokban és közgyűléseken zajlik. Az ET Parlamenti Közgyűlésének határozatai jobbára elvárásoknak illetve ajánlásoknak számítanak a tagállamok felé.

Üléseit Strasbourgban tartja.

Külső és belső önrendelkezés, avagy független állam és autonóm terület

Az önrendelkezés a népek elvitathatatlan és korlátozhatatlan joga arra, hogy szabadon döntsenek a létüket meghatározó intézményekről: állami hovatartozásról, államformáról, alkotmányról.

A magyar nép önrendelkezési nyilatkozatát a Magyarok VII. Világkongresszusa fogadta el 2008. augusztus 20-án.

(http://mvsz.hu/mellekletek/mell1_hu.htm)

Az önrendelkezési jogot egyre gyakrabban használják hivatkozási alapul a számbeli kisebbségben, de adott területen többségben élő népek és népcsoportok. Sőt, a fogalom bizonyos korlátokkal a kisebbségek kollektív jogainak védelme során is használatos. Ennek következtében az önrendelkezésnek alapvetően két formája ismeretes.
A külső önrendelkezés végeredménye az új, független állam.
A belső önrendelkezés végeredménye egy autonóm terület valamely meglévő állam keretein belül.
A magyar nemzeti közösségek jogvédő harca eddig, néhány markáns kivételtől eltekintve az autonómia fogalmára épített, amely sem nem jog, sem nem cél, hanem egy állapot.
A kisebbségben élő magyar nemzeti közösségek talán legjelentősebb politikai nyilatkozata, a húsz évvel ezelőtt, 1991 novemberében elfogadott Kolozsvári Nyilatkozat, amellyel az erdélyi magyarság politikai képviselete egyértelműen leszögezte, hogy az erdélyi magyar nemzeti közösség önrendelkezésre tör, méghozzá belső önrendelkezésre.
A fogalmak haszálata körül, még magyar vonatkozásban is vita van. Számosan vannak, akik nem merik az önrendelkezés fogalmát használni, mert félnek, hogy az önrendelkezésben rejlő esetleges elszakadási lehetőség, esetleg kiváltja a többségi utódállam "haragját".
A Magyarok Világszövetségének álláspontja szerint Koszovó függetlenné válása után a magyar nemzeti közösségek jogvédő harcában egyértelműen az önrendelkezés fogalmát ajánlatos használni. Emlékeztetőül az MVSZ idézi Koszovó esetét: a koszovói albánok éveken keresztül követelték az autonómiát, amiről a szerb hatalom hallani sem akart; amikor jogvédő harcuk zászlajára az önrendelkezést tűzték, Belgrád megadta volna a területi autonómia bármilyen formáját; ám túl későn: Koszovó elszakadása és függetlenné válása immár elkerülhetetlen volt.

Hozzászólt az Amerikai Egyesült Államokban élő politológus professzor, Dr. Balogh Sándor, az MVSZ küldötte is, aki az önrendelkezés fogalmának elméleti tisztázását sürgette. Idézet hozzászólásából:
Mint azt az Autonómia és az új világrend c. könyvemben (MVSZ kiadás, 2008), Az Önrendelkezés a nemzetközi jogban: újabb fejlemények fejezetben kifejtem, egész komoly szakirodalma van a kérdésnek, hogy mikor indokolt a belső önrendelkezés, és mikor a külső, azaz az elszakadás. Könyvem megírása óta gondolom, újabb cikkekkel gazdagodott ez az irodalom.
Egy fontos szabályt maga Hugó Grocius, a nemzetközi jog atyja, adott, amit így idézek: A szuverén államok közötti jogszerű és békés területcsere feltételeként Grotius két népszavazást ír elő: egyet az anyaországban, és egyet az elszakadás tárgyát képező területen. Grotius csak egy esetben ad felmentést a különváláshoz szükséges népszavazások alól: Különleges, vagy más módon el nem kerülhető kényszerhelyzet esetén az egyik rész önmaga is más kezébe adhatja át a saját maga fölötti felségjogot a teljes népesség beleegyezése nélkül, mert feltételezhetjük, hogy ezt a jogot fenntartotta magának, amikor a civil társadalom megalakult.

Más szóval, Grotius hitt a Társadalmi Szerződés elméletében, és feltételezte, hogy az emberek átruházhatják saját szabadságuk egy részét az államra, amelyre a polgári társadalomnak szüksége van, de nem adtak, és nem is adhattak másnak felhatalmazást arra, hogy mint csoportot, elnyomják őket egy civil társadalomban…

Egy másik szakfolyóirat, Az American Journal of International Law egyik „szerkesztőségi” cikke szerint az önrendelkezésre vonatkozó egyes EBESZ és ENSZ nyilatkozatok „nem-kötelező eszközök, jóllehet az »opinio juris«-t (jogi véleményt) célozzák és tükrözik. Az emberi jogok területén erős jogi vélemény demonstrálása legyőzhet egy gyenge állami gyakorlaton alapuló szokásjogot”. Ezen az alapon a cikk arra a következtetésre jut, hogy „kb. 1970 óta lehetséges volt a «népek» (még mindig nem definiált) joga az elszakadásra egy olyan államtól, amelynek nincsen teljes képviseletet jelentő kormánya…”

Erik Kolodner álláspontja sokkal tisztességesebbnek és realistábbnak tűnik, mint azoké, akik attól félnek, hogy az önrendelkezés instabilitást okozhat: Az önrendelkezés korlátozására vonatkozó mai erőfeszítések gyakran a holnapi konfliktusok melegágyai, míg a jogos önrendelkezési igények elismerése esetleg biztosíthatja a világ stabilitását.

A nemzetközi közösségnek ahelyett, hogy nem foglalkozik ezzel a fontos joggal, inkább az önrendelkezésre (mint a stabilitást veszélyeztető tényezőre) vonatkozó koncepcióján kellene igazítania, hogy meg tudjon felelni a hidegháború utáni világ változó körülményeinek... Ezért Kolodner, elismerve az elszakadással járó bonyodalmakat, de nem kizárva az elszakadást mint végső megoldást, azt javasolja, hogy a nemzetközi közösségnek meg kell kísérelnie a konfliktusok feloldását a belső önrendelkezés elvei alapján, mielőtt támogatná egy nép külső önrendelkezésre vonatkozó jogát, annak esetleges rendzavaró következményeivel együtt.

Ez csak néhány szemelvény, amit könyvemből idéztem, hogy milyen komoly szakirodalom létezik. Az irodalom jelentős része, Kolodnerhez hasonlóan, csak mint kényszerítő eszközt ismeri el az elszakadás jogát: „ha nem kaptok emberi elbánást, vagy demokratikus kormányzást, AKKOR jogotok van elszakadni.”


Forrás: MVSZ Sajtószolgálat

Nyomtatható verzió Nyomtatható verzió    Küldje tovább ismerősének Küldje tovább ismerősének

A kategória további hírei

oferta.ro

Visit Erdélyi magyarok a világban