SZ A K A D Á T - EGY SZEBENI MAGYAR SZORVÁNY, I. rész

Menü

Eseménynaptár

Belépés-Regisztráció

Keresés

Hírlevél

Mai névnap: Júlia, Rita

Feliratkozás hírlevélre

E-mail:

Leiratkozás

« 2012. május »

V Á M S Z E R G É Z A

Sem clhanyagoltatás, sem ármány, sem környczet-befolyás nem képes egy nép ezernyi ezreit nemzetiségükből kivetkőztetni, ha az a nép faji önérzetének csak ösztönével is bír.

KOSSUTH LAJOS

Szokatlan, hogy ily kis könyvecske elé hosszabb előszót írjon az ember, de oly kezdetleges még a szórvány-gondozás fontosságának felismerése a magyar közvéleményben (e könyvecske is tulajdonkép első ilyenszerű munka itt Erdélyben), hogy szükségesnek véltem bevezetőül néhány átfogó jellegű adatot erdélyi magyar szórvány-ügyünkről közölni és csak azután térek rá kiválasztott szórvány-falunknak és lakóinak leírására.

Rendesen csak az a nép és az a vallásfelekezet becsüli meg a szórványokban (diaszpórákban) szétmorzsoltan tengődő s félig már elveszettnek tekinthető testvéreit, amely sokáig kisebbségi sorsban élt és a faji öntudatnak és népi szervezkedésnek bizonyos fokára emelkedve, ráér befelé is nézni. A nép és nemzet vezetőinek bizonyos tekintetben még többet kellene törődni e mostoha sorsban tengődő testvérekkel, mint azokkal, akik egy tömegben élnek s nincsenek úgy kitéve az elgyengülésnek és elenyészésnek. Az egy tömegben élők, akiknek saját templomuk, iskolájuk és egyéb kultúrintézményeik vannak, nem is tudják, hogy mily gazdagok és erősek, nem ismerik és nem értik meg a szórványban élők szomorú helyzetét, más felfogását az életről, a nemzetről, a vallásról és a vagyonról. Viszont sokszor előfordul, hogy a szórványban élők szegénységük és elhagyatottságuk ellenére is lelkileg és gazdaságilag egységesebbekké és szervezettebbekké válnak, mert szomjúhozzák az anyanyelvű iskolát, Isten igéjét s érzik, hogy csak összetartással és önfeláldozással tudnak védekezni az őket körülvevő idegen nép eltiprássai fenyegető előtőrésével szemben.

Sok mindentől függ, hogy egy szórvány életképes-e vagy elsorvadásra van-e ítélve. Befolyásolja földrajzi fekvése,történelmi hagyománya, gazdasági helyzete, közvagyona, a pap vagy vezető emberek magatartása, a nép jelleme és még sok egyéb.

A háború előtt Erdélyben a szászok, akik évszázadok óta fejlett kisebbségi szervezetben éltek, gondoskodtak leginkább szétszórtan élő fajtestvéreikről s erre külön diaszpóra-szervezetük is volt. A románság vezetői gazdasági és pénzügyi politikával támogatták a földhözjutásban egyszerű népüket, amely igy ösztönös szívóssággal ragaszkodott vallásához és nyelvéhez s védekezni tudott a beolvadás ellen. A magyar vezető réteg nem sokat törődött az évről-évre elveszített magyar szórvány-testvérekkel. Bizakodóan, sőt elbizakodottan tekintett a jövő felé jogi helyzetének előnyeire támaszkodva, noha érezte és tudta, hogy számbelileg aránytalanul megfogyatkozott. Politizált és román vidékeken levő ősi birtokait olcsó pénzért az ottani lakosságnak eladogatta s csak arra törekedett, hogy bejuthasson az állami hivatalokba. Pedig akkoriban is akadtak papok, irók, akik fájdalmas hangú cikkekben, röpiratokban, sőt regényekben és színdarabokban is felhívták a hivatalos magyar körök és társadalom figyelmét egyes falvak elnémult magyar harangjaira. Nem használt, nem volt érdekes téma, mindenki a nagyvárosba, sőt Nyugateurópába igyekezett. Jobban ismerték magyarjaink ebben az időben Európa térképét, gazdasági és kulturális viszonyait, mint saját országrészüknek, megyéjüknek, községüknek fájó sebeit.

Mindenesetre jobbra fordult e tekintetben a helyzet a háború után, amikor anyagi okokból és a hivatalokban való elhelyezkedés nehézségei miatt sokan a tanult emberek közül is a föld mellett maradtak és ésszerű gazdálkodáshoz fogtak. A háború után érdeklődésünk tere is „itt maradt" Erdélyben és figyelmünk is falusi népünk felé terelődött. Jobban megismertük belső bajainkat és értékeinket. Sajnos, odáig még nem jutottunk el, hogy bár a nagyobb szigetekben élő magyar szórványokat igyekeznénk gondoskodásunkkal magyar szellemi és gazdasági közösségbe szervezni és az elnemzetlenedéstől megmenteni.

Egyházaink az utóbbi években ugyan megtették már az első lépéseket, amennyiben egyes körzetekben fiatal lelkészeket állítottak be, akiknek az a feladatuk, hogy több községnek kicsiny számú és szétszórtan élő híveit gondozzák. Sajnos, ezek az áldozatos és fáradtságos munkát végző papok egyházuknak legrosszabbul fizetett lelkészei, mert ez új munkakörrel járó papok dijazásához még nincsen meg a szükséges pénz-alap. Reméljük azonban, hogy az ilyen hibák fokozatosan orvoslást nyernek.

Kicsiny füzetek is megjelentek már, főként református szórványokról, amelyek azonban inkább csak feljajdulások és tájékoztatók, mint alapos, a dolgok mélyébe látó tanulmányok, de így is fontos szerepük lenne, ha tervszerűen és központi irányítás mellett készülnének.

Első tevékenységünk itt Erdélyben eddig még csak felekezeti és nem magyar népi szórványmunka volt. Két évvel ezelőtt mégis örvendetes lépés történt ebben az irányban is. Szathmáry Lajos .Gyakorlati hozzászólás a magyar szórvány ügyhöz" címen igen komoly összefoglaló és tájékoztató felolvasást tartott az akkori Magyar Párt kisebbségi szakosztályának 1937 május 30-iki kolozsvári ülésén. Ennek a szakértelemmel megírt lelkes hangú tanulmánynak annyiban volt visszhangja, hogy vezető értelmiségünk érdeklődését és figyelmét erre az elhanyagolt magyar ügyünkre terelte. Azóta többen is elkezdték magyar szórványainkon adatgyűjtő munkásságukat, de a Kolozsvárt alakított Szórvány Szakosztály további működéséről semmit sem tudunk. Pedig komoly szórványmunkát csak tervszerű és központi irányítás mellett lehet végezni, mert egyéni buzgólkodás ritkán találja el a közérdeknek megfelő hangot s a célravezető helyes munka- és tárgykört. Az összegyűjtött anyag nyilvánosságrahozatalát is csak illetékes központ tudná helyesen megoldani. Ez a központ számontartaná először is a feldolgozandó szórványokat, azokat körzetekre osztaná s igyekezne ezek felkutatására alkalmas embereket felkérni. Ez a munka lehet csupán adatgyűjtő vagy tudományos, de lehet felvilágosító és szervező munka is.

A romániai magyarságnak nem kevesebb, mint egyötödrésze él apró szórványokban. Ezeket eredetük, keletkezésük szerint általánosságban négy csoportra oszthatjuk, de ha a helyi viszonyokat, a szomszédos népeket s azt tekintjük, hogy fajtestvéreik tömegeitől milyen messze vannak, akkor még számtalan válfajt állapithatunk meg.

1. Vannak magyar lakosságú szórványfalvak, amelyek eredetileg is magyar települések voltak s így települési alakjuk és beosztásuk, valamint a dűlők elnevezései is többnyire még eredeti alakokat és elnevezéseket őriznek meg. Ezek között is vannak olyanok, amelyek a magyar nyelvhatár szélén feküsznek s így kapcsolatban vannak még a magyar tömegekkel, mások idegen környezetben, mint egy sziget, egyedül állanak és sorsuk a fokozatos felszívódás.

2. Vannak magyar szórványfalvak, amelyeket eredetileg más nép alapított, de háborús vagy más pusztítás révén elnéptelenedtek s oda magyarokat telepítettek, akik idővel, különösen ha támaszuk, a magyar földesúr vagy egyház kidőlt mellőlük, magukra maradtak, elsorvadásnak indultak.

3. Találunk helyeket, ahol a magyar kisnemesek nagyobb számban éltek egy-egy román községben s a jobbágyság felszabadítása után anyagilag annyira tönkrementek, hogy gyermekeik és unokáik ma mint egyszerű földmívesek vagy falusi iparosok tengetik életüket, esetleg az ősi kúria romjai között. Közben természetesen egyházi gondozás, kultur-összeköttetések, újság nélkül és vegyes házasságok révén lassan elvesznek a magyarság számára.

4. Époly gondozást és szakszerű feldolgozást érdemelnek az újabb-keletű szórványok is, amelyek gyárüzemeknél, fatelepeknél manapság is igen nagyszámban támadnak, ahol nemzeti öntudatuk és viselkedésük sokban a munkásság gazdasági szervezettségétől, valamint vallásuk és népük vezetőitől függ.

Ha már így osztályoztuk őket s ha arról van szó, hogy szórványainkat számbavegyük, akkor a veszteséglistát is fel kell állítanunk. Tehát az ötödik csoportról sem szabad megfeledkeznünk, azokról a magyar szórványokról, amelyek csak voltak magyarok, de már nyelvi vagy vallási szempontból elvesztek számunkra.

Osztályozhatjuk a szórványokat életképesség szerint is, vagyis aszerint, hogy milyen erős a magyar népközösséggel, nyelvvel és kultúrával való szerves vagy legalább eszmei kapcsolatuk. Ha eszerint osztályozzuk őket, akkor a lélekszám megítélésüknél nem mindig mérvadó. Vannak tehát:

1. erős, életképes szórványaink,

2. a beolvadás útján levők, és

3. a teljes beolvadás állapotába jutottak, amelyek feltartózhatatlanul porladnak.

Ha még azt is kutatnók, hogy a beolvadást mi idézi elő, vagy hogy milyen sorrendben jelentkeznek a beolvadás tünetei, akkor a beolvadásnak is számos módját és fajtáját találjuk.

Lehet ennek oka a faji, a nemzeti öntudat meglazulása, a népi hivatástudat hiánya, a nyelv elvesztése, a vegyesházasság, a lélekszám apadása, amely sok szórványban a reménytelenség és céltalanság kisebbségi érzetét plántálja bele a lelkekbe, sokszor pedig a társadalmi helyzet oka a beolvadásnak. Ez szintén kétféle lehet, mert nem mindig a műveltebb vonzza a műveletlent, hanem fordítva is. Viszont, ha az egyik nemesi előjogokkal rendelkezik, a másik nemzet sarja pedig jobbágysorban van, úgy a szabad ember nehezebben olvadhat bele a jobbágysorbeli népbe. Kicsi létszámú szórványnál sokszor az okozta a beolvadást, hogy nincs társadalmi szervezetük s így nincsenek saját összejöveteleik, táncmulatságaik, hanem kénytelenek a falu nagyobb lélekszámú lakosságának összejövetelein meghúzódva résztvenni. De sokszor a gazdasági tényező (a szegénység, a gyengébb mezőgazdasági felkészültség) a beolvadás főokozója.

A szellemi összekeveredés, mely főképp Erdély három népénél igen gyakori, szintén elősegítheti a beolvadást. Ilyenek a népviselet, építkezés, a nyelv és a népszokások egymásra gyakorolt hatásai.

Mindezeken felül azonban a legnagyobb beolvadás, elnemzetlenedés ott fordul elő, ahol a falu népe nem kapja meg a kellő lelki gondozást, mert a vallás olyan lelki szükséglete az embernek, de különösen az egyszerű falusi népnek, hogy ha azt saját egyháza kielégítetlenül hagyja, beáll a lelki hiányérzet s ez esetben a nép vigaszt a szomszédos egyháznál keres. Amikor pedig már megtörtént a lelki beolvadás, akkor hiába erős anyagilag és hiába hű nyelvéhez egy szórvány, rövidesen beáll a vegyesházasság közvetítésével a vérségi és a tényleges beolvadás.

Ezért kell egyházaink szórványlelkészeit jobb fizetéssel és minél több szórványban elhelyezni, főképp ott, ahol nemcsak a felekezeti beolvadás veszélyének vannak kitéve híveink, hanem az azt kővető elnemzetlenedésnek is.

Nagyon érdekes területe a magyar szórványoknak a régi Hunyad-, Szeben- és Fogaras-megye, mert a szórványok itt egy régi határvédelem maradványai. Kár, hogy magyar történészeink eddig oly keveset foglalkoztak e vidék magyar vonatkozású falvaival, váraival és egyéb helyeivel, mert akármilyen jelentéktelennek tűnnek is mai szemmel nézve ezek az adatok, annál érdekesebbek és értékesebbek lennének, ha a magyarság, illetőleg a székelység első letelepedési és védelmi berendezkedése szempontjából vizsgálnók őket. Hiszen még az is eldöntetlen kérdés, hogy elsődleges magyar telepítések e ezek a Déli Kárpátok melletti magyar szórványok, amelyek a szászok bejövetele előtt védték volna a déli határvonalat, vagy csak másodlagos telepítések és csupán a 15—16 ik században váltak magyarrá, amikor a törökdúlások után elnéptelenedett szász falvakba valahonnan székely eredetű magyarok húzódtak. Viszont, ha tekintetbe vesszük azt, hogy az Árpádházi királyok a Keleti Kárpátokhoz határőrökül telepítették a ma is ott élő székelységet és a brassókörnyéki szorosok védelmére a mai hétfalusi csángók elődeit, akkor hihető, hogy a szászok bejövetele előtt a többi szorosokat sem hagyhatták védtelenül. Ilyen még ma is létező és homályos múltú magyar szórványok a Vöröstoronyi-szoros vidékén: Vízakna, Alamor, Örményszékes, Hortobágy falva, Szakadát, Oláhújfalu, Kerczisóra és Halmágy, amelyek mind a román és szász tömegek között ma is élő régi magyar falusi földmívesszórványok. Ezekkel szemben Talmács, Nagydisznód magyarsága csak pár évtizedes szórvány, ahol mint gyári munkás, iparos telepedett le néhány száz magyar, illetőleg székely. Vannak ezeken kívül községek, várromok, ahol már csak egyes helységnevek és családnevek őrzik a magyar vonatkozásokat. Ilyenek Sebes, Árpás, Szentjánoshegy, Szelindek, Talmács vagy hasonló román családnevek, mint Fărcaş, Silaghi, Deac.

Milyen hasznos és érdekes munkát lehetne végezni egész Erdélyben, mind a három nép nyelvterületén, ha politikamentesen csupán tudományos szempontok szerint dolgoznók fel a szórványok múltját és jelenét. Érdekes lenne például kikutatni, hogy a Székelyföldön miért magyarosodtak el rövid száz év alatt azok a román pásztorcsaládok, amelyek mintegy kétszáz évvel ezelőtt húzódtak és telepedtek le ottan? Vagy miként tudták máshol a szegény román jobbágytömegek felszívni a jobb sorsban é!ő magyar és szász elemeket? Vagy a szász városokban miért találunk aránylag sok magyar nevű szász polgárt és értelmiségit ? Viszont a magyar városokban miért annyi német hangzású magyar családnevet?

Ha ezeket a kérdéseket tárgyilagosan kikutattuk és megválaszoltuk, akkor román és szász testvéreinkkel inkább mosolyogva, mint gyűlölködve fogjuk majd egyszer megállapítani, hogy itt Erdélyben oly nagymérvű volt hajdanában a három nép természetes, azaz erőszak nélküli összekeveredése, hogy ez a vérségi rokonság és az ezeréves együttélés már őszintébb testvérekké tehetett volna bennünket.

Ilyen békés szándék, de a magyar népem iránti szeretet is késztetett e tanulmány megírására. Remélem, hogy ezzel is elősegíthetem annak a már régóta esedékes tudományos, nép- és lélekmentő munkának komoly megindulását, melyet egyszerűen szórványmunkának nevezünk.

Végül meg kell emlékeznem mindazokról, akik e munkám összeállításában segédkeztek. Hálásan köszönöm Pál Sámuel szakadáti kisgazdának, Pál Böske hivatalnoknőnek, Kloyber Gusztáv szakadáti evangélikus lelkésznek, Vámszer Imre iparművésznek, Bányai János geológustanárnak, a nagyszebeni Bruckenthal-könyvtár és a Szász Univerzitás vezetőinek, továbbá Fischer József nagyszebeni fényképésznek és másoknak önzetlen segítségét. Elismeréssel és szeretettel üdvözlöm a község magyar és román lakosait is, akik bizalommal fogadtak és zavartalan munkámat lehetővé tették.

Csíkszereda, 1939 őszén.

VÁMSZER GÉZA

JEGYZET. A romániai magyar szórványokról a háború után megjelentfüzetek : FÖLDES KÁROLY: Jaj-szó a pusztuló magyar szórványokból, 1934 — GERGELYFERENC: Megoldott kévék, 1934 —HORVÁTH JENŐ: Szórványkérdés hunyadmegyei szemmel, 1934 — KOVÁCS PÁL: A csikvármegyei (református) diaszporamisszióról, 1934 — SASS KÁLMÁN: A királyhágómelléki református egyházkerület szórványai, 1934 — SZIGETHY BÉLA: A regáti misszió, 1934 — DÁVID GYÖRGY és NAGY ZOLTÁN: Magyarok a Kárpátokon túl, 1935 — SZATHMÁRY LAJOS: Népkisebbségi kívánságaink és feladataink, Magyar Kisebbség, 1937 — LOVAS GERÉB ANDRÁS: Asszimiláció Erdélyben, Bartha Miklós Társaság kiadása, Budapest 1938 — NAGY ÖDÖN: Szórvány és beolvadás, Hitel 1938. Könyvalakban: DOMOKOS PÁL PÉTER: A moldvai magyarság, 1931 — MIKÓ IMRE: Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés, 1932 — BALÁZS FERENC: A rög alatt, 1936 és A zöld árvíz, 1937. A Lipcsében megjelenő „Die evangelische Diaspora" cimű német folyóirat az egész világ, tehát a magyar evangélikusok szórványaival is foglalkozik, hosszabb-rövidebb cikkekben, fényképekkel.

SZAKADÁT ÁLTALÁNOS KÉPE

Egy csodálatosan életerős erdélyi magyar szórvány múltját és jelenét akarjuk áttekinteni.

A szakadáti magyarság a Vöröstoronyi-szorostól északra román és szász tömegek közé ékelten hosszú és zivataros századok óta megfejthetetlen belső ösztöntől hajtva hősiesen küzd létéért, magyar nyelvéért. Teljesen magárahagyatottan és elfeledten fajtestvérei részéről, továbbá történelmi hagyományok, cél és elhivatottság nélkül élvén, érthető, hogy száma állandóan fogy. Nem lévén utánpótlásuk, a környékbeli, majd a községbeli román lakosságnak adták át évről-évre helyüket, annyira, hogy ma már csak egyötödét alkotják a község összlakosságának. Szükségből megtanulták a román nyelvet, de érdekes és ritka tájszólásos magyar-székely nyelvüket a mai napig szeretettel megőrizték. Vegyes házasságok révén román szomszédokkal nem keveredtek, de azért testvéries, jószomszédi viszonyban éltek és élnek ma is velük. A szászoktól az evangélikus hitet s ezen keresztül a szász ünneplő viseletet, továbbá népi szokásokat, sőt a jól bevált népi szervezetet és a német higgadtságot vették át. A románoktól hétköznapi viseletük néhány ruhadarabját, szövési technikát és mintákat s néhány részletet az építkezésből, de úgy, hogy az elnevezések legtöbbjére jó magyar, sőt székely kifejezésük van. Papjaik többnyire szász emberek voltak, akik magyarul prédikáltak nekik, de voltak többízben magyar lelkészeik is. Évszázadokon át vallási és jogi szempontból Nagyszeben városához, illetőleg a szebeni székhez tartoztak.

Mivel sok olyan szórványunkról tudunk, amely aránylag előnyösebb körülmények között, talán a magyar nyelvhatár szélén volt s mégis beolvadt más népbe és nyomtalanul elenyészett, fokozott tisztelettel kell megállnunk a szakadáti magyarok példája előtt.

Kíséreljük meg feltárni az okokat és azt a lelki erőt, amelynek tulajdoníthatjuk és köszönhetjük nemcsak megmaradásukat, hanem azt is, hogy ez a számbelileg jelentéktelen sziget erkölcsi büszkesége lehet az erdélyi magyarságnak.

Székelyek, helyesebben csángók ők nyelvük és családneveik után, de vérmérsékletük, lelki berendezkedésük és gondolkozásmódjuk más. Azaz más ma, mert mássá tette őket helyzetük, idegen környezetük. Ha tekintetbe vesszük az elérhetetlen messzeséget a magyar tömegektől, sőt még a magyar városoktól is, az idegen viseletet, az idegen nyelv ismeretét, a szász egyházhoz való tartozásukat s más megannyi sajátos adatot, amely által tízszeres kisebbséget és függőséget kellett mindig érezniök, akkor érthető, hogy évszázadok alatt óvatos és alkalmazkozni tudó természet és bizonyos politikai tapintat alakult ki bennük. Szükség is volt erre, hiszen fennmaradásukat nagyrészt ennek köszönhették.

Célom e tanulmány megírásakor nem az egész község leírása, hanem csupán az ottani magyarság múltjának és jelenének ismertetése s így a községbeli románsággal csak ott és csak annyiban foglalkoztam, amennyi az egész község áttekintéséhez és a magyarsággal való kapcsolatok révén mégis szükséges.

E tanulmány olvasása közben ne feledkezzünk meg arról, hogy itt a másfélmilliós erdélyi magyarság számtalan szórványa közül nemcsak egy kicsiny, alig 230 lelkes néptöredékről számolunk be, ami önmagában talán nem is volna a legsürgősebb feladat, hanem e vidék hajdan nagyobb és erősebb, esetleg nagyfontosságú szerepet betöltő határőr-népének a sors szeszélye vagy véletlen folytán fennmaradt olyan ritka töredékéről, amely éppen zárt helyzete miatt sok ősi szokást és nyelvi sajátságot őrzött meg s történelmi szempontból is még sok érdekes adatra fogja szakembereinket rávezethetni. Ez a derék 230 magyar lélek az egyébként is érdekes és változatos összetételű erdélyi magyarságnak kicsi, de ékes tartozéka s már eddig is foglalkoztatta a legkülönbözőbb szakmájú kutatókat. Mégis : tévednének azok, akik csak néprajzi furcsaságnak tekintenék őket, mert ennek a kis szigetnek van kisugárzó ereje is, amely hatással van a szomszédos, még gyengébb magyar szórványokra, Nagyszeben városi magyarságára s ha kellőleg ismernék őket, talán magára a székelységre is, amelyből ők is erednek. Nem lehet lekicsinyelni azonban hatásukat a községbeli és szomszédos románokra, sőt szászokra sem, akik a szakadáti szorgalmas és józan magyarok szervezett szórványáról alkotják meg véleményüket az erdélyi magyar földművelő népről.

Egy nép — főként egy néptöredék — értékét és súlyát nem annak száma, hanem minősége adja meg.

HATÁRRÉSZEK ÉS DŰLŐK

A község határában található hegyek, rétek, dombok, patakok, dűlők nevei közül itt épp csak ízelítőül álljon néhány, olyan, amely a magyarsággal kapcsolatos vagy amelynek eredete magyar lehetett. Igen sok ma is használatos, magyarosnak hangzó elnevezést megtalálhatunk a 18-ik századból fennmaradt írásokban is.

Hegyek és dombok: Az Éren túl (După gârlă), Bereg oldala (Pârâul Leşii), Goblya bérce (Piscul Goblei), Máté János oldala (Coasta lui Máté Ianăş), Mátyás dombja (Gruiul Podu-lui), Szász János oldala (Coasta lui Szász Ianăş), Tálas patak bérce (Piscul Blidariului), Várhegy (gruiul Podului).

Dűlők: Alsólok (Lunca de jos), Alsóporond (Porondul de jos), Bálint köve (Piatra lui Balint), Cinterem-kert (Progodie), Feljárónál (La Gruiul Jugăreanului), Gócsok rétje (După Rogoază), Kis nyíl (Delniţele mici), Hosszú nyilak (Delniţele lungi), Kertmegett, Horgas nyilak (Delniţele strâmbe), Nagymező (Poiana mare), Orotvány (După Bulboci), Papi rét (Livadea popii), Pap kútjánál (Fântână popii), Pozsáros tó (Balta crapilor), Rácz oldala (Coasta Sârbului), Tanarok (Tănăreul),(„Tanarok” külömleges székely kifejezés s jó fűvűkaszálóravonatkozik) Tómart (La balta bisericei), Tómögött (După baltă), Dóc rendiben (Rândul Dosei), Középhatár (Hotaru de mijloc).

A 18-ik század második feléből származó feljegyzéseken (A szakadáti magyar evangélikus egyház régi könyvei, levelei és adás-vételi szerződései⁾még az alábbi helynevek is szerepelnek, de azok ma már nem használatosak: Bodonkút szere, Bornyúk poronygya, Felső mező, Fenyőfalvi kertnél, Patak-bérc, Here megett, Tér lábjánál, Szentegyház tója, Bodonkúton felül a hegy alatt, Sás megett.

Az evangélikus templom körül elterülő templomkertet Cinteremnek nevezik Itt régebben temető volt. Az Orotvány elnevezés egy fűzes rekettyés kiirtására vonatkozik.

Ma a Várhegyen van a temető, ennek egyik részét Mátyás-dombjának hívják, valószínűleg, mert Geréb Mátyás volt a tulajdonos.

Pozsáros tó (Balta crapilor) mindkét nevét a pozsár, vagyis ponty (crap) nevű halról kapta, amely itt, az Olt-járta helyen, sűrűn volt található.

A KÖZSÉG FEKVÉSE ÉS TELEPÜLÉSE

Oltszakadát (románul Săcădate) Szeben megyének délkeleti szögletében, a Hortobágy patak és az Olt folyó közötti dombság lábánál, a Vörös toronyi-szorostól 25 km. távolságban északkeletre terül el. A község határának Olt-melletti fele inkább sík területen, míg északi fele egy dombvonulat alsó lejtőin fekszik. Tőle délre, körülbelül 10 kilométerre, kezdődnek a Déli-Kárpátok hatalmas hegyvonulatai. Éghajlata mérsékeltebb s valamivel kedvezőbb az átlagos szebenmegyei éghajlatnál. Az Olt a falu déli végén folyt 1932-íg, nagy kanyart írván le, de ez év tavaszán egy négy napig tartó nagy árvíz a falunak Rogoz nevű déli részét mintegy másfél méter magasságig elöntötte. Ekkor egyenes utat vágott magának az Olt, miáltal másfél kilométerre került a falu déli szélétől. Egyébként az elmúlt évszázadokban (1760-, 1771-, 1864- és 1884-ben) gyakran változtatta e helyen medrét, aminek a gyengetartású partmenti homokos föld az oka. Már egy 1387-ből fennmaradt okmány ( FRANZ ZIMMERMANN u. KARL WERNER: Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen. II. kötet, 1211. sz. 1892.)

is érdekes viszálykodás-ról emlékezik meg, amely Felek és Szakadát között folyt a „vízjog" miatt az Olt medrének megváltoztatása következtében.

A község határa a lakosság létszámához viszonyítva elég nagy, de még nagyobb is volt, mert állítólag a szomszédos Kolun és Glimboka községek határát is Szakadát határából hasították ki. Különben is csak így képzelhető el az, hogy a község és Kercz között határperek folytak a 14-ik században.

A község településtörténetéről elég keveset tudunk s azt sem írásbeli adatokból, hanem inkább a még ma is látható emlékekből, nyomokból. Ha azt keressük, hogy a falu-alapítók miért telepedtek éppen e helyre, akkor azt elsősorban az akkori idők határmenti települési rendszerének legfontosabb feltételével: a kedvező védelmi helyzettel magyarázhatjuk meg. Ez a pont ugyanis a Vöröstoronyi-szoros felől jövő ellenséggel szemben az Olt jobb partján előnyösen védhető. Hogy ezt a támpontot a régebbi népek is felismerték, azt több ókori lelet, de főképp egy római castrumnak a romja is bizonyítja, amelynek falai közé építették a 13-ik században a még ma is fennálló román-stílű templomot az első nyugati keresztény letelepülők.

Ha települési szempontból vizsgáljuk meg a falu belsőségéi, két érdekes megfigyelést tehetünk. Az egyik, hogy a falu tulajdonképen két hosszú főutcából áll, amelyek egymással T alakban épp az evangélikus magyar templomnál találkoznak s így ez kellett az alapításkor a falu magja, közepe legyen. A másik megfigyelés, hogy a magyarlakta részeken a telkek és utcák elrendeződése inkább a soros-falu rendszerét mutatja, míg a románlakta részek egy csoportos-falu képét adják. A magyarlakta rész, tehát a falu ősi települési helye, az Olt árterülete fölé emelkedő síma és vízszintes terep (tengerszín fölötti magassága 390 méter). Ez az emelt sík terep legfeljebb az Olt felé lejt kissé, míg a román részeken magasabb, hepe-hupás domboldal. A magyarok telkei keskeny szalag-telkek és az épületek így a teleknek csak egyik oldalán férnek el egymás folytatásában, míg a román telkek alakja és mérete ötletszerűen változó s általában nagyobb, az épületek pedig rendszertelenül csoportosulnak. Mindez egészen természetes, ha arra gondolunk, hogy a románok, mint pásztorkodó nép, a falu szélein telepedtek le, míg a magyarság lehetőleg temploma körül akarván lakni, hosszában 2—3 részre is hasította belső telkeit, csakhogy ne legyen kénytelen a falu szélére kitelepedni. A soros-falu szalagtelkes települési alakja e falurész régiségére vall, azaz hosszú időn át tartó sokszoros osztódás eredménye.

Az eredetet illetően az előtt a fogas kérdés előtt állunk, hogy az ősi magyar-székely települési formát cserélték föl időközben szász hatásra ( A soros település nem vall a falu eredeti szász településére, mert azt Erdélyben, mint a leggazdaságosabb és legmegfelelőbb települési formát, mind a szászok, mind a magyarok más helyeken is használták. Tehát csak egy általános települési forma átvételéről van itt szó). (SZABÓ T. ATTILA jegyzete.) egy nagy égés, pusztulás után ezzel az alakzattal, vagy tényleg szász eredetű ez a település és csak később telepedtek a kipusztult szász lakosság helyére a magyarok.

A székelyek ugyanis a régi szekértáborozás alatt főképp a keleti határok mentén szétszórt, őrhelyszerü, zárt házcsoportokban (tízesekben) telepedtek le, amelyek alakja legyező-szerűén, félkörben elhelyezkedett telkekből tevődik össze. Mivel ekkor még pogányok voltak, a templom elhelyezésének szükségessége még nem jött számításba, azt csak utólag építették fel olyan magaslati helyre, amely több ilyen őrhelyszerű házcsoport felől könnyen megközelíthető és lehetőleg látható is volt. A szászok viszont már mint keresztények jöttek Erdélybe és így keresztény települési alakot hoztak magukkal, amely rendesen egy hosszú utcából állott. Ennek a közepe négyszög- vagy köralakban piactérré szélesedett, ahol a templomot helyezték el.

A településkor az ősi szász községekben a telkek pontosan egyenlő nagyságúak voltak, csak a papilak és a bíró részére adtak kettős telket. Ezt az alakzatot még sok szász eredetű községben fel lehet találni.( AUGUST ME1TZEN: Die Flur Thalheim. Archiv des Vereines für ebenbUrgische Landeskunde. 27- ik kötet, 3. füzet. 1897.)

Szakadáton a templom körül ugyan nincsen oly nagy piactér, de mellette mégis mindkét utca az útkereszteződésnél kellőleg kiszélesedik. A kelet-nyugati főútra merőleges és az Oltra kifutó utca valószínűleg a templomnak ilyen elhelyezése

miatt létesült, vagy azért, mert vele az Olt felől jövő ellenséggel szemben különleges erősítést kapott a falu. így keletkezett a már említett T alak, amely szintén előfordul a szászoknál.

Ámbár a falutól 3 kilométernyire a Coasta Mănăstirii hegy oldalán, ahol egy román kolostor is volt, az erdő szélén régi mesgyék láthatók, amelyek régi települési hely nyomait árulják el, mégis, ha tekintetbe vesszük a 13-ik századbeli evangélikus magyar templomot, akkor e mesgyék helyét nem vehetjük a falu első települési helyének, legfönnebb a Szakadátra beszivárgó románság első külső településének. Mindenesetre szakszerű ásatás e helyre vonatkozólag is valamely felvilágosítást adhat. A község belsősége öt részre oszlik és pedig: 1. északi rész: Gyérgyéla (Gherghelană), 2. déli rész: Rogoz (Ro-goază), ami románul sást, nádast jelent (ma is vizenyős kaszáló és nádas), 3. keleti rész : Felsővég (Suseni), 4. Alsóvég (Joseni), 5. Közép vagy Faluközepe (Mijlocul). A magyarság egy tömbben lakik a falu régi és mai földrajzi középpontján, az ősi evangélikus templom körül. A magyar lakosság tömbjét alig szakítja meg egy-egy román ház. Ezenkívül nem túl messze a Rogozban és más részeken is lakik néhány magyar család. A többi lakos (a falu négyötöde) román, akik ily módon az egész faluban körülveszik a kis magyar szigetet.

A falun keresztül folyik északról dél felé a Tirigy patak (Pârâul lui Oanăs), a Falu patak (Valea Caselor vagy Valea Marcului) és a Dóc patakja (Pârâul Dosului), míg a Várhegy patak (Valea Podului) a falu nyugati szélénél folyik el.

A székelyföldi „szeg" elnevezést, mint a falu egyes részeinek megnevezését, itt nem ismerik, de a „tized" jelölést igen. A magyarok magukat két tizedre osztják és pedig az utcának templom felőli oldala a Felső-tized, míg a túlsó oldal az Alsó-tized. A tized elnevezés a magyarországi községekben is használatos, míg a Székelyföldön a „tízes" kifejezés járja.( Régen Kolozsvár is „tizedek"-re oszlott. A tizedeknek a tized határában volt közösen birtokolt földjük is, amelyet a tized lakossága között kiosztottak. (SZABÓ T. ATTILA szíves közlése.)

A szászoknál is megtalálható a „Zehntschaft" és „Vier-tel", valamint a „Nachbarschaft" felosztás. Az első inkább katonai beosztásra vezethető vissza, míg az utóbbi népi, közigazgatási, illetve társadalmi felosztást jelent. A románok is használják ennek megfelelően a „Zeciu" kifejezését. A község politikai beosztásánál a magyarok azonban csak egy tizedet alkotnak, ez a „zeciul ungurilor". A községi közmunkára is együtt rendelik ki őket.

A község, illetve a magyarok a múltban is mindig Nagy-szebenhez tartoztak mind politikai, mind egyházi és egyéb szempontból. 1924-ig az újegyházi (románul Nocrich, németül Leschkirchen) járáshoz tartozott s néhány hivatal ebben az időben Hortobágyfalván (Cornátel) is székelt. De 1924 óta a közelebb fekvő feleki járáshoz csatolták s ezért Felek (Avrig) játssza ma a legfontosabb szerepet a község életében. Nemcsak azért, mert mint járási székhelyen, a jegyzőségen kívül a hivatalok legtöbbjét ott találhatjuk meg, hanem főképp, mert a szakadátiak gazdasági élete ott zajlik le. Szekérrel 7 kilométernyire fekszik, míg gyalog és csolnakoskomp segítségével 4 kilométeres úton lehet megközelíteni. Vasúti állomása és a híres Bruckenthal-nyaralóból átalakított szanatóriuma és fürdője is előmozdítja Felek gazdasági és kulturális vonzóerejét.

Noha Szakadátnak nincs saját vasúti állomása, a közeli feleki (Fogaras—Nagyszeben) vonatot és a hortobágyfalvi keskenyvágányú (Nagyszeben—Segesvár) vonalat használhatja. Ezeken azonban elég ritkán közlekednek, főleg Nagyszebenbe szekérúton járnak (a távolság 26 kilométer). Mindezek ellenére szerencsétlen, eldugott helyen fekszik a község s főképp emiatt nem fejlődhetett évszázadok óta sem számbelileg, sem gazdaságilag.

Szakadátot nagyrészt román lakosságú községek környezik csak itt-ott akad egy-egy kisebb szász szórvány, ezekkel azonban, bár közös evangélikus vallásuk van, épp a nyelvi és faji különbözőség miatt alig van a szakadáti magyaroknak különösebb kapcsolatuk. Egyébként egymás nyelvét nem ismervén, románul érintkeznek a szászokkal.

A szomszédos alsóporumbáki állami birtok és méntelep semmilyen előnyt sem jelentett a magyar szórvány számára a magyar impérium idején.

FÖLDTANI VISZONYOK ÉS TERMÉSZETI KINCSEK

Oltszakadát község az Olt jelenkori árterületéből kiemelkedő dombok sarkán már a harmadkori képződményekből álló agyagosmárga és homokképződményeken fekszik s ez adja meg termőtalajának is a jellegét. A megművelhető föld kedvéért elég korán kiirtották az erdőket s így már nem volt ami fenntartsa, lekösse a csapadékot. Ezáltal a lefutó víz a puha képződményekbe hatalmas árkokat vágott be.

A legrégibb képződmények a szarmatakor idejében lerakódott sós agyagos rétegek, amelyeket a laikusnak is jelez a falutól mintegy 1 kilométerre a Pozsáros-tónál levő Sóskút. Mélysége 4 méter. A víz bősége igen kevés, 24 óra alatt 56 liter. Vize színtelen, szagtalan, igen kevés sót tartalmaz.

Ennél sokkal érdekesebb dolgokat is találtak Szakadát határában a geológusok: őskori csiga- és kagylófajokat, levélnyomatokat, madár- és hal-lenyomatokat és mammutagyara-kat. A leletek közül egy csigát és egy halat, éppen, mert csak itt fordulnak elő, magáról a községről neveztek el. Szakadát így belekerült a tudományos világ érdekkörébe is.

Noha a községnek elég sok (482 hold) terméketlennek nyilvánított helye van, azok inkább csak mezőgazdasági értelemben használhatatlanok, mert a patakok, völgyek partján, a sziklás részekben található homokot és követ építkezésnél, mint természeti kincseket értékesítik. Főképp újabban az Olt áradási területein található finom kavics betonmunkáknál igen jól bevált.

Cserepet, téglát cigányok készítenek. Mészkő a közelben nincsen, a meszet szekereken árulják más falubeliek, főleg a fogarasi Venicze és Páró