SZ A K A D Á T - EGY SZEBENI MAGYAR SZORVÁNY, II. rész

Menü

Eseménynaptár

Belépés-Regisztráció

Keresés

Hírlevél

Mai névnap: Júlia, Rita

Feliratkozás hírlevélre

E-mail:

Leiratkozás

« 2012. május »

Vámszer Géza

A KÖZSÉG TÖRTÉNETE

Szakadat község alapításának körülménye, de különösen a községbeli magyarság múltja homályos. A legtöbb esetben csak feltevésekre vagyunk utalva s legfeljebb az utolsó néhány száz év történelmi adatainak ismereteiből következtethetünk a magyar lakosság eredetére.

A VÖRÖSTORONYI-SZOROS SZÉKELY HATÁRŐREI

A község az Olt folyó északi oldalán épített római útvonalon fekszik s egy római vár alapfalai a föld alatt még ma is megvannak az evangélikus magyar templom körül. Miután az Olt folyónak keletről dél felé kanyarodó könyökénél és a Vöröstoronyi-szorostól alig 25 kilométerre fekvő helyen van, elképzelhető, hogy ez a vár már a rómaiak idejében is fontos védelmi pont lehetett. Feltehető, hogy az ország későbbi urai, a magyarok, szintén felhasználták ezt a helyet védelmi támpontul. Ezért írja ADOLF SCHULLERUS»: „...elfogadjuk, hogy a szászok letelepülésükkor az Olt jobbpartfán végig egy vékony magyar {székely) települési vonulatot találtak". Másutt: „ez a vonal egy sor megerősített pont segítségével bizonyítható, amelyek a fontosabb völgybejáratokat, szorosokat védték". SCHULLERUS az Olt északi, tehát védettebb partján (Fogaras megye északi szélén) ilyenszerü katonai védelmi pontnak Szakadáton kívül több községet vesz még fel, amelyek vagy a régebbi időkben, vagy részben ma is magyar lakosságúak. Ezek sohasem képezték a szász székek tartozékát, hanem királyi birtokok voltak és Fejér megyéhez tartoztak.

SCHULLERUS szerint ezeknek a községeknek az elrendezése és a határnak, a dűlőknek sugárszerű alakja védelmi települést árul el. Ilyennek veszi a magyar lakosságú és a

régi római vár helyén épült Halmágyot a Homorőd völgyének szájánál, továbbá Szászugra, Királybaima, Földvár, Tyúkos, Hortobágyfalva, Oláhújfalu és Árpás községeket.

SCHULLERUS feltételezése szerint, ha a magyar királyok a csíki, udvarhelyi és háromszéki székelyek sűrű letelepítésével gondoskodtak az ország keleti határának védelméről a Moldva felől betörő népek ellen, akkor a déli határt sem hagyhatták teljesen nyitva, azt is védeniök kellett a kisebb várakkal, erődítésekkel és egy vékonyabb telepítési gyepü vonallal. A várak védelmezőinek adhatták jutalmul a földeket és innen a sok későbbi kisnemesi birtok.

E mögé a ritka első védelmi vonal mögé, a második védelmi vonalba telepítették aztán a 12-ik század közepén a szászokat. S ezután, szinte száz évvel (1211-ben), a barca-sági német lovagrend telepítése egészítette ki a tervszerű déli országvédelmet.

GEORG MÜLLER¹ tévedésnek minősíti SCHULLERUS elméletét. Ő a magyar múlttal vagy jelennel bíró oltmelléki községeket nem tartja elsődleges magyar telepítésnek, hanem szász eredetűeknek, amelyekbe a magyarok a török-tatár dúlások után telepedtek be. Bizonyítani ezt MÜLLER sem nagyon tudja. Hivatkozik ugyan arra, hogy például Szakadat a szebeni káptalanhoz tartozott, hogy 1380-ban a német Clesil és Michael képviselik Szakadátot a szebeni székgyűlésen, hogy egy 1359-es oklevélben Cranemar német határnév szerepel Szakadáton, és hogy magyarokat a községből először csak 1494—97-ben említenek az okmányok. De ki tudná azt ma bebizonyítani, hogy Clesil és Michael keresztnevűek németek voltak, vagy hogy Cranemar valóban szász-német határnév s ha az is lenne, még akkor sem bír bizonyító erővel a község lakosságára. S ha magyarokról elég későn is esik szó az okmányokban, szászokat sem azelőtt, sem azután nem emlegetnek. Hasonló érvekkel és a szász viseletnek használatával tudja csak MÜLLER a magyar Halmágyot is szász eredetű településnek mondani. Igaz, hogy arra sincs semmi bizonyítékunk, hogy elsődleges magyar telepítések lettek volna e községek, de ha történelmi ismereteink alapján helyesen következtetünk, feltevéseink a magyar eredet mellett állanak. Talán szakszerű ásatások, a helynévkutatás és a településtan tudománya vagy a történelmi tudomány egyéb segédtudományai fognak egyszer erre megbízhatóbb választ adni.

A magyar történetírás aránylag igen keveset s inkább csak általánosságban említi e vidék magyar-székely telepítéseit. Annyi tény, hogy a szászok betelepedésükkor olyan helyekre kerültek, ahol már magyarok, székelyek laktak. A legújabb magyar történelmi megállapítások szerint a déli határok védelmére előretolt gyepü-vonal a 11 -ik századvége felé még csak a mai Szászvárostól keletre, a Szászsebes, Vízakna, Kiskapus, Medgyes, Segesvár, Homoród és Halmágy vonalán volt, ahonnan az Olt jobbpartján a Székelyföld felé tartott. E vonaltól délre eső elég széles sávot, az akkori védelmi rendszer szerint a Kárpátok gerincéig lakatlan erdős területnek hagyták, hogy az országba betörő ellenségnek akadályul szolgáljon. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy e sávon belül bizonyos fontosabb pontokra őrségszerű védőcsapatokat nem toltak volna előre, sőt kis idő múlva előre is tolhatták a gyepü-vonalat, amit a ma is található sok magyar vonatkozású hely is bizonyít az Olt fogarasmegyei szakaszán, ahol a római útvonalnak is vonzóereje lehetett. Ezek már ott lehettek, amikor II. Géza 1140 és 1150 között Erdélybe telepítette a mai szászok elődeit Nagyszeben környékére, vagyis azokra a helyekre, amelyeket a székely határőrök szabadon hagytak.

Úgy látszik, a magyar királyok nem voltak megelégedve déli határvédelem sűrűségével, mert 1211-ben II. Endre behívta a német lovagrendet is s a lovagokat a mai Barcaság területén telepítette le. Néhány év mulva azonban a király kénytelen volt őket haddal szétverni, mert túlságosan öncélú-lag rendezkedtek be és a királynak sem engedelmeskedtek. Ekkor 1224-ben, hogy ezáltal a szintén német anyanyelvű szászokat magának megnyerje, a szászoknak adta Brassó környékét és a Szászvárostól Barótig terjedő nagy terület-sávot, rájuk bízván ezzel az egész déli határvédelmet és a szebeni szász ispán alá helyezte a szász székekben lakó székelyeket is. Ez az intézkedés sérelmes volt a régebb idő óta ott letelepedett székelységre, akik Sebes, Orbó és Kézd székekben tömörülve, végezték határvédelmi hivatásukat. Ezért őket a király kárpótlásul a német lovagrend által üresen hagyott háromszéki medencére telepítette, ahol ők ugyanilyen nevek alatt — Sepsi, Orbai és Kézdi szék — megteremtették új hazájukat. Valószínű azonban, hogy a székelyek egy része a határvédelem érdekében ottmaradt régi helyén a szászok között. Ezek nyomát fellelhetjük később is a szász székek közötti magyar és román lakosságú, úgynevezett „megyei" területen. Akik pedig az előretolt határmenti vékony védelmi vonalon laktak, mint az Olt mindkét partján, azoknak egy része — mint Szakadát is — a szász ispán parancsnoksága alatt maradt. Mert csak így érthetjük meg azt, hogy 1217-ben a bolgár-viddini hadjáratnál „szebeni székelyek és bessenyők" harcoltak a szász ispán alatt. Máskor pedig Szeben város védelménél szerepelnek. Milyen székelyekről lehet itt szó? Talán épp a szakadátiakról és a szomszédos Vöröstoronyiszoros védelmére otthagyott székelyekről, akik a szász ispán parancsnoksága alatt a déli határokat voltak kötelesek védelmezni. Kézai is említést tesz 1288-ban a fogarasmegyei kerczi apátság mellett élő székelyekről.

Tárgyi bizonyítékunk mindezekre nincs sok, mert a feltételezett szebeni és fogarasmegyei székelyeknek ma kevés nyomát találjuk. Az 1241—42-ben bekövetkezett tatárdúlás és egyéb későbbi ellenséges betörések folytán ezek a székelyek kipusztultak, vagy a szomszédos szász és román lakosságba olvadtak be. De még így is sok érdekes adatot lehetne e vidéken felfedezni, ha tudományos kutató munkával ezt az elhanyagolt, de régi magyar multú területet érdeklődésünk körébe vonnók.

Keveset foglalkozott a magyar történetírás azzal is, hogy kinek a parancsnoksága alatt állhattak azok az Erdély déli részén található várak és községek, melyek nem a szász székekhez, hanem a magyar koronához tartoztak a 12-ik és 13-ik százaidban. így többek között Vízakna, Bolya, Talmács és a Szelistye környékén levő várak a mellettük elterült községek vár jobbágyságával. Még hiányos ismereteink is arra a feltevésre vezetnek bennünket, hogy az első évszázadokban e várak és községek lakossága székely volt. E várak királyi birtokok voltak s így azokat nem adták át a szászoknak, noha ők voltak megbízva a határvédelemmel. Legfeljebb jóval később kerültek szász kézre, amikor a magyar királyok fokozatosan elhanyagolták a déli határok védelmét és az ott élő székely-magyar lakosságot. Hogy e várak királyi tulajdonban voltak az első évszázadokban, eléggé bizonyítja az is, hogy a szász székek, egészen a mult század közepéig, rendesen el voltak választva egymástól néhány vármegyei községgel vagy várral, még a múlt század elején is. Nem összefüggő területre telepítették tehát a szászokat, hanem csak a székely határőrök által üresen hagyott lakatlan részekre.Elárulják ezt a szász székekről szerkesztett történelmi térképek is. J. PLATTNER szász történész szóbeli közlése szerint az egyes szász székek közt a magyar király egy keskeny sávot fenntartott magának, amelyen székelyek laktak és szabadon közlekedhettek a királyi várakhoz.

E régi határőr-székelyek szívós maradványai lehetnek a szakadáti magyarok. Szakadát címere is — a keresztbefektetett két kard — katonai jelleget igazol. A címer 1577 óta igazolható a nagyszebeni Bruckenthal-múzeum levéltárának kézi rajzolású címergyüjteményében. így egyelőre ennek a kis népcsoportnak ismertetésével szeretnék hozzájárulni az elhanyagolt régi magyar határőr-kérdés megvilágításához.

Felmerülhet még az a kérdés is, hogy Szakadát magyarsága nem-e a szászok betelepedése utáni székely avagy csángó telepítés? S ebben az esetben mely magyar vidékről és milyen célból hozhatták őket ide? Mert ha a Brassó melletti Tömösi-szoros védelmére a hétfalusi csángókat odahelyezték, akkor lehet, hogy hasonló célzattal helyezhettek a Vöröstoronyi-szoros mellé is ilyen csángókat. Igaz, hogy egyikről sincs még bebizonyítva, hogy a szászok előtti-e az eredetük, vagy csak azután telepítették őket segítségül a határra? Annyiban különbség van a kettő között, hogy a hétfalusiak Brassó jobbágyaivá lettek, míg a szakadátiak, ámbár közigazgatásilag és egyházilag Szebenhez tartoztak, mégis szabadok voltak és maradtak végig.

SZAKADÁTI ŐSTELEPÜLŐK

Ami Szakadátot illeti, hogy az magyar vagy szász alapítású-e, s hogy ott a magyarok mióta laknak, azt határozottan, okmányokkal és elfogadható érvekkel bizonyítani még nem lehet.

A község elnevezése magyar eredetre vall, mert úgy a románok (Săcădate), mint a szászok (Sakadat) elnevezése a magyar „Szakadát"-ból ered, ennek csak fonétikus változata s nincs is más elnevezésük rá. A 14— 15-ik században Zeckat, Zectat, Czektat, Czeket, Cheket, Chekethe, Czektet és Czeckat változatokban fordul elő, míg 1494-től a mai formának megfelelő „Zakadath"-nak írják. A 17— 18-ik és 19-ik században már a magyaros „Sz" betűvel írják Szakadát-nak, de előfordul latinos formában is „Sacadatinum", továbbá románosan (1790-ben), Secedate, Sechedate, majd a mai Sácádate. A németek Sakadat, Szakadat, Szakadath alakban használták.

Mivel az országban több Szakadát elnevezés volt, a község kérésére 1900 körül hivatalosan „Oltszakadát"-nak nevezték el, hogy megkülönböztessék a biharmegyei Mezőszakadát-tól és a Maros-Torda és Tolna megyében levő Szakadat községektől. A Balaton mellett is volt egy Szakadat község, amelyet 1055-ben a király a tihanyi barátoknak ajándékozott. Már akkor „Zacadat"-nak írták. Érdekes, hogy a Székelyföldön azokat a helyeket, ahol omlásos, szakadékos a hegyoldal, „ Szakadát "-nak nevezik. így a gyímesi hegyekben és Korond mellett a Firtos-vár környékén. Tekintve, hogy Szakadát község mellett is vannak ilyen őskori szakadékok, hihető, hogy nevét ettől kaphatta. A 13-ik századbeli román stílusú templom mindenesetre bizonyítja, hogy itt a nyugati kereszténységhez tartozó nép (tehát szász vagy magyar) volt az őstelepülő, amit az is alátámaszt, hogy e templom köré telepedve találjuk ma is az evangélikus magyarokat. Ez a templom éppen a római vár-maradványok helyére épült s így ezt a pontját a községnek tarthatjuk a legelső települési helynek s nem a ma túlsúlyban levő románság lakhelyét.

A fogarasi románokat 1210-ben, a szebenieket 1288-ban említik először, amikor is létszámuk még kevés. Az 1503— 1510-es népszámlálás Szakadáton 30 románt említ. Hihető, hogy a szakadati magyarság később a török betörések idején fogyatkozott meg (miként sok más szász és magyar falu lakossága) s a románság részben a közelfekvő községekből, részben a szomszédos Vöröstoronyi-szorosnál felhúzódván a törökök elől, hamar talált Szakadáton is letelepedésre alkalmas lakatlan községet. Nagyon érdekesen világítja meg a községbeli magyarok és románok jogi helyzetét a szebeni tanácsnak egy 1582 október 13-án kelt írásbeli határozata, amely szerint a szakadáti románok a magyar templom, papilak és iskola építési munkálatainál felerészben segítséget kell adjanak, akárcsak Feleken a szászoknak. A községi bírói hivatal kizárólag a magyaroké (akárcsak Feleken a szászoké), ellenben a községi tanácsban 16 magyar és 16 román foglal helyet, viszont esküdtet kettőt-kettőt állítanak. Új udvarok felállítását a románok a szebeni tanácstól kellett kérjék. A tölgyerdőkért járó vágási díjat a románoknak a magyar egyház javára meg kellett fizetniök, úgyszintén föld- és házimunkát is kellett adniuk. A románok kötelesek voltak az evangélikus magyar tanítónak évi 20 dénárt fizetni, a szék hivatalnokainak pedig 20 szekér szénát és 40 kaszást állítani. Mindezekből a 16-ik századbeli magyar előjogokból is arra következtethetünk, hogy a magyarok a románok előtt voltak a faluban.

A románok már 1749-ben megkezdték a mozgalmat, hogy e terhes fizettségi kötelezettséget, vagy legalább egy részét megtagadják. Micu Klein püspök már 1741-ben interveniált és jogtalannak nevezte, hogy 35 „szász" család annyi területet bírjon, mint 170 román család. („Szászok"~nak itt a szakadati magyarokat nevezik evangélikus voltuk miatt. Egyébként ez a felületesség később még a német és magyar könyvekben is előfordul.) 1751-ben az osztrák katolikus bizottság fel is menti a szakadati románokat a fizettségek egy része alól, kedvezni akarván így a görög-katolikus románságnak a protestánsokkal szemben. Mikor pedig 1767-ben formális lázadásban törtek ki a románok, még ez évben határozatot hozott a szebeni tanács, majd a Gubernium, amely szerint nemcsak az 1582-ős határozati pontok betartására kötelezték a románokat, hanem egyéb feltételekre is. Azokra tudniillik, melyeknek alapján — amint írja az okirat — a románoknak megengedték volt a községben való lakhatást. Ez a szűkszavú határozat sejtteti velünk azt, hogy valamelyest jogi és anyagi feltétele lehetett a románság Szakadáton való letelepedésének. A szakadáti románság okmányokban ugyan csak 1510-ben, 1541-ben, majd 1582-ben szerepel, de feltehető, hogy jóval ezen időpont előtt jelenhettek meg ott az elsők, míg tömegesen csak a 17-ik század folyamán telepedtek meg.

Kimondottan a község történelmi és egyéb adataival csak a szakadáti származású PODEA IOAN foglalkozott, de irány-zatossága, amely egész füzetén keresztül leplezetlenül kiütközik, az egész munkát egyoldalúvá teszi.

Egyébként Podeának irányzatos írására — melyet a szeben-megyei román mezőgazdasági egyesület 1911-ben 90 korona jutalomban is részesített — a szintén szakadáti származású ANDRÁS JÁNOS DOMBI, bungárdi nyugalmazott evangélikus lelkész egy magyar nyelvű röpiratban adott választ. 1912-ben megjelent füzete Podeának főleg magyar vonatkozású téves megállapításait igyekszik adatszerűen megcáfolni.

Természetesen egyik munka sem felelt meg annak a célnak, hogy komoly adatokkal beletekinthessünk a község multjába, de még jelenébe sem, mert részben beállításuk volt egyoldalú, részben mindkét füzet terjedelme igen szűkre szabott.

Amennyire érthető, hogy eddig elsősorban a szászok foglalkoztak a község multjával, épp annyira fájdalmas, hogy magyar részről alig érdeklődtek még eddig szakembereink e sors- és fajtestvérek multja iránt.

MAGYAR FOLYTONOSSÁG

Szakadat község már 1380-ban tagja volt a szebeni kerület (szék) gyűlésének, de hogy akkor magyar vagy szász volt-e, semmi sem árulja el. A középkori okmányok legtöbbje Szakadatnak a kerczi Monostorral, Felekkel, Hortobágyfalvá-val, Porumbákkal folytatott határpereit tárgyalja.

Sajnos, ez okmányok az ottani magyarság letelepedéséről és első évszázadairól semmi adatot sem hoznak, sem helynevet, sem a falut képviselő egyének neveit, amelyekből a községnek magyar, szász vagy román nemzetiségi viszonyairól felvilágosítást nyerhetnénk.

A község magyar voltáról és magyarságának létezéséről először az 1494-esés 1497-es okmányok árulnák el valamit, a románságról az 1510-es összeírás.A szebeni evangélikus egyházmegye levéltárában két érdekes levél van 1600-ból a szakadáti magyarsággal kapcsolatosan. Ezekben már kétségtelenül magyar nevek szerepelnek. Balkácsi András szakadáti pap nőül akart venni egy 14 éves leányt. Emiatt a közhangulat a hívek között ellene fordult és a káptalanhoz folyamodnak. A másik írás szerint Kiss Simon szakadáti lakosnak a felesége Gyulafehérvárra szökött. A férj érte ment, de hazajövet kozákok (?) támadták meg őket s az asszonyt elrabolták tőle. Panasszal fordult a káptalanhoz, amely várakozásra intette, amíg felesége hollétéről tudomást szereznek.

A Bruckenthal-múzeum levéltárában található iratokban már sok magyar helynév szerepel. Ezek az iratok a 18—19-ik századból valók s egyházi leltárakat, jelentéseket tartalmaznak. Az evangélikus egyházi levéltárban Szakadáton megtalálható a község jegyzőkönyve 1791 május 19-ikétől 1806 március 16-ig. Az egyházi szántóföldek felsorolásával kapcsolatban találunk itt egy 1766-ból keltezett magyar nyelvű adásvételi egyezséget is, amelyet Risányi Márton káplán írt. Eszerint „Mihály Kretsun eladott egy köblös földet Tamás Gyurka Mihálynak 6 m. forintért".

Magyar szempontból a legérdekesebb egy 1768-as keltezésű német levél, amelyet az egyházközség a püspökhöz intézett s benne magát „magyar egyház"-nak írja és magyar papot kér. A szakadáti magyarok elkeseredett hangú kérésének egyik oka az a zavaros állapot, amelyről egy püspöki leirat is szól. A német nyelvű kérvényt teljes egészében magyar fordításban közöljük, mert tükörképe a 18-ik századbeli szórvány-magyarság gondolkozásának. íme: Szakadat magyarsága a nemzeti érzés fellángolásának első korszakában ily elkeseredetten tudott ragaszkodni magyar nyelvéhez és magyar papjához!

A kérvény a következő:

Nagytiszteletű Püspök Úr:

Atyánk és oltalmazónk mindhalálig!

A végső szükség kény szeritett, hogy ez alkalommal megjelenjünk. Sír, könnyet hullat egész keresztyéni hitközségünk nagyfa és kicsinye, de megleli igazi vígaszát. Ok: Nagyszebeni székünk tisztelendő káptalanjának, sőt a tekintetes városi tanácsnak eléggé javasoltuk, mivel gyülekezetünket a halál megfosztotta főlelkipásztorától, méltányos, hogy ne hagyassék még sokáig árvaságban. Mi pedig kértük azonkívül, mivel a mi hitszónokunk keresztyéni ember, szorgalmas, visszavonult, példás, úgy hogy ellene semmit sem lehet felhozni, férfi, tanító, érdemünkön felül, mind magyar nyelvtudásánál, mind tudásánál fogva kértük a keresztyéni uraságot, kegyeskedjék őt atyai szívébe fogadni és jelölni a választásra: amire igenlő választ kaptunk. De a tapasztalat egyebet mutatott, t. i. az ellenkezőjét: az okból nem is estek szavazatok sem egyik, sem másik hitszónokra, aki pedig minden időben megérdemli, Isten szive szerinti ember, az egész ellentmondás pedig egyes-egyedül a cl. dékán úrtól származik: hogy mi az oka, em tudhatjuk, igaz, hogy az egész hitközségből hat személy elszakadt, kiknek élete nem keresztyéni, igaz-ságtalan, amint igazodnak gyümölcseik is, ezeknek annyit hisznek, hogy ezáltal az egész hitközséget megsértik: s amennyiben az ügyet nem atyailag kezelik, enyhén, kívánságunk szerint: kénytelenek leszünk a legv ég sőkhöz folyamodni, amitől azonban, amíg ás idő van, óvjon meg minket és gyermekeinket a indenható Isten. És mi abból nem engedünk mind-diáiig, hogy a mi hitszónokunk legyen a mi főlelké-szünk és emellett megmaradunk, még ha ezért javainkat is elveszítenők, amennyiben büntetésre kerülne a dolog. Mi őt nem azért akarjuk, mert ő magyarországi ember, hanem azért, mert Isten és a mi szívünk szerinti ember. Ezért Főtisztelendőségedhez folyamodunk, lábai elé borulunk, kiöntjük szivünk fájdalmas könnyeit, színe előtt_rnála keressük vigaszunkat: Keressük, hogy óhajunk teljesedjék: Kérjük a Föld urát, hogy a hű munkások mellett, a mi szomjunk és éhségünk mellett döntsön, amire éhezünk és szomjazunk. Üdvözítőnk öt sebe és szenvedései a sziveket fordítsák felénk, hogy a jutalom következzék reá. Ámen. Erre várjuk a mielőbbi választ és a megfontolt elintézés atyai szavait ez alkalommal. Szakadát egész magyar egyházközsége nagyjainak és kicsinyeinek szomjas lelkei.

E. W. E. Vettem 1768. április 23-án délután.

A kérés külső oldalán:

Az erdélyi evangélikusok nagyméltóságú püspökének, a mi legkegyelmesebb atyánknak — a szakadáti magyar egyház legalázatosabb kérése.

Tekintve, hogy 1768—77-ig Vessződi Theodor Johann Dietrich volt a szakadátiak papja, aki Küküllővárról jött, lehet, hogy őróla van szó e kérvényben. Az 1768-ban meghalt lelkész pedig Michael Riech.

A ROMÁNSÁG ELŐTÖRÉSE

Hogy a románság a magyarok után jöhetett a községbe, azt már több érvvel is igyekeztünk világossá tenni. A legtöbbet mondó épp az a jogi helyzet, amely évszázadokon át a magyarokat előnyben tartotta a községben még akkor is, amikor jelentékenyen kisebbedett a számuk a községbeli románsággal szemben. A magyarságnak még a község vagyonkezelésében is kizárólagos tulajdonjoga volt. A szebeni székkel szemben is csak a románok voltak munkaköteles viszonyban. Hogy a szabad magyarokon keresztül a község jogi "helyzeti előnyét még a 18-ik században is tekintetbe vették, mutatja az is, hogy míg a környékbeli román falvakat 1766-ban szinte mind bevonták a román határőrség szervezetébe, addig Szakadát mentesült ez alól. Hogy Szakadat magyarjai szabadok voltak, míg a hétfalusiak Brassó város jobbágyaiként szerepeltek, egyszerűen azzal magyarázható, hogy az eredetileg szintén szabad hétfalusiakat csak II. Ulászló zálogosította el Brassónak.

A románság Szeben-székben az 1503—1510-es statisztika szerint még csak 210 gazdából állott, míg az 1721-es évben már szinte elérik a szászok létszámát. Ebből azt láthatjuk, hogy a munténiai török uralom elől menekült románság főképp a 16-ik században húzódott tömegesebben e vidékre, a szász falvak s így Szakadát elvérzett magyar lakosságának pótlására. A már említett 1582-iki okmány szerint ekkor már a románság egyenlő létszámmal állhatott Szakadáton a magyarokkal szemben, noha a községi bíró és általában a község vezetése még a magyarok előjoga. A szakadáti evangélikus egyház levél tárában levő községi jegyzőkönyvek szerint a 18-ik században a iudex, bíró, sudye, polgár, esküdt és jurát elnevezések voltak használatosak. Noha a község lakóinak többsége a 18-ik században már román volt, 1704—1768-ig a község élén csupa magyar nevű egyént találunk. 1769-ben találkozunk az első román névvel, de ez is csupán sudye (Negrille Georg) és jurát (Oyne Prie), amely tisztséget ez időtől kezdve magyar bírák alatt felváltva viseltek a románok és magyarok. 1704-től 1790-ig a bírák mind magyarok voltak és pedig: András György, Gergely János, Pál Pál, Gergely István, Kis János, Tamás János, Simon Mihály, Rácz János, Kis Márton, Szász Márton, Máté, Gergely Márton, Lokodi, Máté Pál, Rácz Márton, Kopándy Mátyás.

1790-ben Tome Filip az első román bíró, de már 1791-től 7 éven át ismét magyarok a bírák: Pál Dani, Kopándi Gyurka. De alattuk a két kisbíró már román. 1799-től kezdve felváltva, de többségében román bírák voltak, de mellettük egy-egy magyar esküdt. Magyar bírák voltak még: Kopándi Mátyás (1818-ban), Pál János (1827), András Péter (1829), András Dombi István (1841), András Dombi János (1866—1881).

A község jegyzői az időközönként változó országos uralmi helyzet miatt is vegyesen németek, magyarok és románok voltak, a jegyzőkönyveket is váltakozva mind a három nyelven vezették.

A legelső névleg ismert jegyző Ioan Maxim (1780—1810).

Utána következnek:

Christian Dressnand (1808—1810).

Michael Klein (1810—1821).

Türkössy József (1819-ben).

Michael Löv (1821—1824).

Johan Andr. Radványi (1824—1851).

Ioan Stoica (1851 — 1853).

Michael Stenzl (1854-ben).

Johann Schmied (1855—1870).

Ioan Jugărean (1870—1896).

Simion Grădinar (1894—1919).

A magyarság számbelileg és anyagilag feltűnően a 17—18-ik században tört le a községben és a 19-ik század közepéig szinte reménytelen gyöngeségben küzdött létéért, fennmaradásáért. Annak ellenére, hogy a már említett elő jogokon kívül a magyarság birtokviszonyai is kedvezőbbek voltak, míg a helybeli románság csupa törpebirtokosokból állott, a magyarság fokról-fokra és évről-évre veszítette el a talajt lába alatt. Nemcsak birtokok, hanem udvarok is mind többen cseréltek gazdát.

E gyöngeséghez talán az 1848-as forradalom utáni politikai helyzet is hozzájárult, amikor a két nép között a fennállott nemzeti gyűlölködés is elősegítette e község kisszámú magyarságának letörését és a túlsúlyban élő románság el-seprő előretörését. A magyarok 48 után már nemcsak előjogaikat vesztették el, de a község vezetéséből is kiszorultak. A községi tanácsban ettől kezdve a mai napig csupán egy magyart hagytak meg, ezt is csak azért, hogy legyen, aki a rendelkezéseket tolmácsolja a magyar lakosságnak.

Kivételt képezett ebben a korszakban András Dombi János, aki 1866-tól 1881-ig volt a község bírája, mivel minden tekintetben erre rátermett és közszeretetben álló ember volt. Jellemző, hogy öreg román emberek ma is elismeréssel és tisztelettel emlékeznek meg róla és áldásos tevékenységéről. Román kortársai egyébként bizalmasan keresztnevén János-nak (Ianăş) nevezték. Az ő érdeme volt többek között az is, hogy bírósága idején szerezte meg a község az újfalusi patakerdőt és a sóskútat.

Rozsondai lelkész 1883-as feljegyzései szerint a Rogoz-tízesben a falu végéig nagyrészt magyarok laktak a század elején s csak azóta húzódtak fokozatosan e részre a románok. Ez a rész ugyanis távol esik a falu román tömegeitől. Ezzel szemben 1848—1883 között, tehát rövid 35 év alatt 14 magyar udvar és ház ment már át román kézbe és 5 magyar család vándorolt ki a községből. Egyben jelzi, hogy a közeli jövőben még 6 magyar udvar kerül dobra, annak ellenére, hogy sok szegény román család is van, akik szintén el kell adják mindenüket, sőt kivándorlók is vannak közöttük. Amíg azonban e veszteség a szomszédos román községek népfeleslegéből pótlódik, addig a magyarokat nincs, aki pótolja és támogatásukra sietne, mert legfeljebb házasság révén hoznak Szakadátra egy-egy más községbeli magyart.

EZERNYOLCSZÁZNEGYVENNYOLC

Oltszakadát multjával, illetve a szakadáti magyarság sorsával András D. János 1912 és 1917 között több ízben foglalkozott a Nagyszebeni Ujság-ban. Az alább leírt 1848-as eseményeket e

cikkek, András D. János kéziratban maradt feljegyzései és a ma élő öregek elmondása alapján jegyeztem le. András D. János a forradalom idején 8 éves gyermek volt s így még saját élményeit is beleszőtte visszaemlékezéseibe.

Ámbár a mult század közepéig a legnagyobb békességben és egyetértésben éltek a községbeli románok és magyarok, a 48-as forradalmi és nemzeti fellángolás hangulatában a császárhű románság Szakadáton is szembekerült politikailag a magyarsággal és így a hagyományos jó viszony meglazult.

A forradalomig a románság és a magyarság együtt végezte a Sásban, a falu melletti réten katonai gyakorlatait Brádescu tribün vezénylete alatt minden délután. Ezek a katonai gyakorlatok minden 60 éven aluli férfira kötelezőek voltak, mindenki maga készítette el lándzsáját ekevasból, kapából és kaszából. Fordulat csak akkor következett be, mikor a híres balázsfalvi gyűlésről hazaérkeztek a szakadáti román kiküldöttek. Órákig húzatták az összes harangokat, miközben tüntető felvonulásokat rendeztek, éltették a császárt és „perdere ungurilor"-t kiáltoztak. A hangulat nagyon izgatott volt, a kis számú magyarság igen aggódott és féltette életét. Á román fiatalság, mint felkelő lándzsás csapat szervezkedett és fenyegető magatartást tanúsított. Hogy itt nem a magyarság, hanem a román ifjúság volt a tüntetőbb maga-tartású e forradalmi időkben, az részben lélektani okokra vezethető vissza. Ők többségben voltak nemcsak a községben, de az egész környéken is, másrészt pedig a magyarság itt általában békésebb természetű, ami szintén évszázados kisebbségi helyzetéből, elszigeteléséből kifolyólag vált második énjévé.

Karácsony éjjelén, amikor a magyarok ősi szokásukhoz híven a templom tornyába mentek fel, hogy ott szent énekeiket elénekeljék, négy román lándzsás fellőtt a toronyablakba. A lövések nem találtak ugyan, de a hangulat aggasztó volt. Szájhagyomány szerint a tettesek rövid néhány év alatt súlyosan megbetegedtek és meg is haltak, amit a lakosság Isten büntetésének tulajdonított.

A komolyabb és idősebb román vezetők is súlyosan elítélték a nyughatatlan fiatalok viselkedését s mivel látták, hogy szépszerével őket lecsendesíteni nem sikerül, cselhez folyamodtak. Hamis írást szerkesztettek a felső parancsnokság nevében és azt felolvasták nekik. Ez irás szerint figyelmeztetik a szakadáti románokat, hogy a falubeli magyarokat bántani nem szabad. Más alkalommal idegen felkelők érkeztek a községbe, akik szintén fenyegetően viselkedtek a magyar lakossággal szemben. Ezeket is csak csellel tudták ártalmatlanná tenni. A higgadtabb és komolyabb román vezetők, így Constantin Lupu lelkész, Torna Bucur községi bíró, Nicodim Podea és Iuon Gheorghe, Nagyenyed felé irányították őket s ezzel megakadályozták, hogy a községbeli magyaroknakbéntódésuk legyen. A román községi vezető emberek nemes, testvéri magatartása rövid idő mulva meghozta gyümölcsét, mert hasonló helyzetbe kerülvén, a magyarok is kisegítették őket a bajból. A Nagyenyedre irányított felkelőkkel volt tíz bürkösi magyar férfi és női fogoly is, akiket a fenyő-falvi „brăţan"-hídról a mély patakba dobtak, ahol egy férfi kivételével mind elpusztultak. Ez a férfi, ámbár teljesen összetört, megfagyott lábakkal, véletlenül életben maradt és térdigérö hóban Szakadátra vonszolta magát vissza, ahol Geréb János házánál 3 hónapi gondos ápolás után meggyógyult. Felesége innen román álruhában csempészte haza Bürkösre.

Ekkor vette be Szebent Bem s így az osztrákok Szakadáton át Brassó felé, a muszkák pedig Vöröstoronyon át Havasalföldre menekültek. Az osztrákok reggel 9-től késő délutánig állandóan vonultak a községen keresztül Fenyőfalva felé. A magyar csapatok Hortobágyfalváig és Szent-Jánoshegyig jöttek, ahol az ellenségeskedésnek 19 román férfi áldozata volt. Másnap bevonultak Szakadátra, ahol a falu lakosságát a magyar pap udvarára hívták és ott több községbeli románra kisebb büntetést róttak, de Nicodim Podeát és Juon Gheorghet, akik a román felkelő lándzsások kapitányai voltak, Porumbákra vitték a haditörvényszék elé. Itt tartózkodott ugyanis Bem tábornok. A szakadáti magyarok elfelejtvén a felkelők garázdálkodásait, de hálásan gondolva vissza a derék román lelkész és bíró nemes magatartására, küldöttséget menesztettek Bemhez. És pedig Tamás Jánost, az akkori segédlelkészt, aki ünnepi ruháját öltötte fel, az öreg Pái Sámuelt és András Mihályt, akik a magyar tiszteknek előterjesztették igaz lelkiismeretük szerinti kérésüket, hogy a két szakadáti románt nem találják hibásnak és kérik azoknak szabadonbocsátását. A küldöttség határozott és öntudatos fellépésének az lett a következménye, hogy hazaengedték a két román embert.

Igy mentették meg előbb a románok a megszorult magyarokat a biztos haláltól, majd röviddel azután a magyarok ezt a két román férfit.

1849 tavaszán a magyar seregek már az egész országr urai voltak. Egy délután azonban — írja András D. János — magyar huszárok menekültek Porumbák felől, jelezvén, hogy óriási cári sereg jő. S tényleg, a muszkák a régi hajónál átkeltek s a Sás-ban letelepedtek. A községbeli gazdáknak kellett őket ellátniuk élelemmel, szénával, kenyérrel és fával. Másnap a muszka csapatok Szakadáton át Szeben felé mentek nagy zeneszóval és énekkel. Igen díszes felvonulás volt. Egy-egy ezred csak fehér, más csak fekete vagy sárga lovakkal. A gyalogosok feltűnő szép, díszes egyenruhában. Az ágyúik is szokatlanul nagyok voltak. Bem a vidékről Szebenbe gyűjtötte össze kb. 20.000-nyi csapatát, de ezzel szemben 200000 muszka állott fegyverben. Ezt megtudván Bem, a Kistoronyi-utcában leszállt lováról, beugrott a Zucht-haus mellett folyó patakba s kigázolt a popláki határra. Bem ott maradt lovát megismervén, mindenfelé keresték, de őt magát nem találták többé sehol sem.

ELEMI CSAPÁSOK, VILÁGHÁBORÚ, HATALOMVÁLTOZÁS

A 19-ik század második feléből néhány egyházi feljegyzésünk van, amelyek szerint több ízben tűzvész pusztított, sok járványos betegség és árvíz akasztotta meg a községet rendes fejlődésében. A gazdasági helyzet is nyomasztóra fordult, amit a sok eladott udvar és külső bírtok is bizonyít.

A sok szerencsétlenséget és elemi csapást követő elszegényedés és eladósodás sok kivándorlást és „udvar"-eladást vont maga után. E nehéz időkben a maroknyi magyarság fajtestvéreitől semmi segítséget sem kapott. A libe rálizmus „szabadverseny"-szelleme a szakadátí magyarokon nem sokat segített, éppen, mert magukra hagyta őket. Legtöbbet az Albina-bank foglalkozott a szerencsétlen szakadáti lakossággal, kölcsönöket folyósítván nekik.

Ilyen reménytelen szétesettség közepette ütött ki a világháború és az 1918-as hatalomváltozás, amelyek közül az utolsó esemény járt a szakadáti magyarságra talán a legkisebb zökkenővel, mert hisz „kisebbségi sors"-ban élt ő azelőtt is. Az a testvéri viszony, amely az 1848—49-es időkben a község román és magyar lakossága között megnyilvánult, a világháború idején, amikor hasonló helyzetek adódtak, sajnos, nem ismétlődött meg.

Szakadát, de különösen az odavaló magyarság tízszeresen kivette a maga részét a világháború borzalmaiból. Szakadatlanul nagy és gyakori szenvedésük egyik főoka, hogy a Vöröstoronyi-szoros útvonalába estek s így ütközőpontul szolgáltak a bevonuló román hadseregnek. így már 1916 szeptember 2-án megjelent Szakadáton három román katona, akik néhány magyar vezető embert letartóztattak. Ezeket Fenyőfalvára vitték, ahonnan másnap hazaengedték őket, megfogadtatván velük azt, hogy mint polgári elem, nem fognak a katonaság dolgaiba beleavatkozni. Értesülvén erről a magyar csendőrök, másnap szintén megjelentek a faluban és elhurcolták a román jegyzőt és bírót. Ez megint a románokat bántotta s így a szeptember 5-én bevonult román lovascsapat összegyűjtötte a Felsőkútnál az egész magyar lakosságot. Akadt egy öreg szakadáti román ember, Vasile Ilisan, aki levett kalappal kérte a román katonákat, hogy a derék magyar földijeiket ne bántsák. Az öreg békés kijelentései azonban nem hatottak, elkergették és megfenyegették. A magyarokat ezután Mahara Torna román tanítóval együtt Felekre vitték. Szeptember 17-én visszahozták őket a szakadáti községházára, majd 18-án este különválasztották a 21 magyar férfit hozzátartozóitól. 110 asszonyt és gyermeket Rákoviczára a román iskolába vittek. Itt kilenc napig fogva tartották őket, amikor is a német hadsereg elő-nyomulása révén kiszabadultak. A legtöbben már szeptember 30-án átgázoltak az Olton, hogy otthonukba visszatérhessenek. Szomorúan szemlélték feldúlt lakásaikat és leégett gazdasági épületeiket. Az asszonyok és gyermekek kipihenvén fáradalmaikat, nekifogtak házuk és udvaruk rendbehozata Iához, látván, hogy férjeik a fogságból még nem tértek haza.

A letartóztatott 21 férfi mindennél százszorosan nagyobb szenvedésen esett keresztül. A román katonaság levitte őket gyalog Porcsestig s onnan vonattal Craiováig, ahol tömlőcbe kerültek. Végre kihallgatták és mivel semmi terhelő bizonyíték ellenük — hogy kémkedtek volna — nem volt, felmentették és egy baraktáborba internálták őket. Itt négy hetet töltöttek, míg a román hadsereg visszavonulása miatt őket is beljebb vitték Jalomitába. Mint lázadókat kezelték őket és főkép Adriányi lelkészt és a 72 éves András Dombi Istvánt sokat bántalmazták, Innen Sloboziába kerültek, ahol különválasztották a román anyanyelvű foglyokat, míg a magyarokat és szászokat erdei munkára küldték egy Pribici nevű falu mellé. Szegények eleinte örültek ennek a szabadabb életnek, pedig igazi szenvedésük és szétesésük tulajdonképpen itt kezdődött el. A rossz étkezés, majd a kolera és egyéb betegségek rövidesen végeztek velük. 1916 október 30-án Koppándi Péter kezdette el a sort. November 4-én András D. István halt meg. November 11-én Máthé Lajos szakadáti segédlelkész követte őket, aki 10 napra szóló kenyérjegyét elvesztvén, a szó szoros értelmében éhen halt. November 15-én Unger István dőlt ki soraikból. Az elhaltak ruháit a megmaradt szakadátiak maguk között elárverezték, mert már közelgett a tél.

A többiek ideig-óráig még hurcolták életüket, a szerint, hogy kit milyen helyzetbe sodort a sors, és hogy kinek milyen ellenállóképessége volt. Aránylag jól ment a sorsa Tamás Istvánnak és Palatka Mihálynak, akik mint pásztorok, egy tanyán nyertek elhelyezést, ahonnan néha tejet-túrót küldtek szakadáti testvéreiknek. Gergely Istvánt, Bálint Jánost és Gergely Jánost mint koleragyanusakat hátrahagyván, december 8-án a többieket Moldovába vitték. Pál István ekkor behúzódott a kolerabetegek közé, hogy őt ne vigyék tovább. Ezzel mentette meg életét, mert miután a román hadsereg és a hátvédnek hagyott orosz hadsereg kivonult a községből, hangos zeneszóval bevonult a bolgár katonaság s így megnyílt az útja rövidesen hazafelé az említett három koleragyanussal együtt. Nekiindultak gyalog szülőfalujuk felé. Ploestiben Pál István és Gergely István lemaradt, míg Bálint János és Gergely János hol gyalog, hol vonattal folytatta útját. A tanyán elhelyezett két fogoly is elindult hazafelé. Útjukat részben gyalog, részben szamárháton s vonattal tették meg, amíg december 23-án végre Szakadátra érkeztek. A 21 szakadáti fogoly közül csak hat maradt életben és került haza, a többi ott vesztette életét a fogságban. Külön kell megemlékeznünk Adriányi Adolf lelkész tragikus végű fogságbeli napjairól. Egyenként temetgette el híveit, míg aztán 1917 február 24-én végelgyengülésben kórházba került s még aznap meg is halt.

1918 május 11-én a magyar nemzetiségű háborús áldozatok emlékére fekete márványoszlopot