SZ A K A D Á T - EGY SZEBENI MAGYAR SZORVÁNY, V. rész

Menü

Eseménynaptár

Belépés-Regisztráció

Keresés

Hírlevél

A kategória további hírei

Mai névnap: Júlia, Rita

Feliratkozás hírlevélre

E-mail:

Leiratkozás

Vámszer Géza

B I R T O K M E G O S Z T Á S

É S G A Z D A S Á G I É L E T

A község határát 1897-ben 4455 holdnak, 191 l-ben 4598 hold és 314 négyszögölnek, míg 1922-ben már csak 4432 holdnak írták. Az 191 l-es adat következőképp részletezte a község határát:

A HATÁR NEVE	Hold és négyszögöl
Kert	76 59
Szántó	1.997 594
Kaszáló	842 680
Legelő	846 1.375
Erdő	352 110
Terméketlen	482 1.096
Összesen:	4.595 hold és 3.914 négyszögöl *

* A négyszögölek átszámításával megkapjuk a hivatalos adat 4.598 holdját s maradék 314 négyszögölét.

1713-ban 189 kaszás-rétet és 44 kapás-szőlőt jeleznek. 1897-ben már csak 2 hold „kiirtott szőlőt" jelent a Magyar Statisztikai Közlemények hivatalos kimutatása.

A Glimbóka és Fenyőfalva felé vezető út a szakadáti határt két részre osztja. Az úttól délre eső síkság főképp kaszáló, míg északra dombos helyen terülnek el a szántóföldek. Az egész szántóból átlag 6 hold esik egy családra, ha pedig a szántót, kaszálót és kertet együtt vesszük, szinte 9 hold.

BIRTOKVISZONYOK

A község határában nagyobb földbirtokos nincs és ameny-nyire visszaemlékeznek a lakosok, nem is volt sohasem. A magyarok helyi átlagban közepes módú kisgazdák, sem földnélküli, sem nagyon módos nincs közöttük. A románoknál már sok a szegény család is, de újabban 3—4 kivételesen módos is akad.

Az 1897-es statisztika szerint a községben 4349 hold tulajdonbirtok volt, 51 hold haszonélvezeti és 55 hold haszonbéres.

A magyarok között szóbeli érdeklődés alapján van:

1—2 holdas gazda 24,

3—5 holdas gazda 9,

5—10 holdas gazda 15,

10—20 holdas gazda 8,

20 holdon felüli gazda 3.

E kimutatás szerint az 59 magyar család nagyobbik fele törpebirtokos, de nem szabad elfelejtenünk, hogy számos családfő az apja vagy apósa birtokán gazdálkodik s ha az örökségbe neki járó birtokrész még nincs is nevére írva, a valóságban a helyi átlag szerinti közepes módú kisgazdák közé sorozható. Ugyanez a tény természetesen azt is jelenti, hogy az átlagon felüli birtokosnak feltüntetett gazdák vagyoni helyzete a valóságban alacsonyabb szintű. A szakadáti magyarok közt nincsenek kirívó gazdasági különbségek. Jellemző erre, hogy házasságkötésnél nincsenek vagyoni különbségekből eredő előítélettel egymással szemben.

Noha a magyarság a lakosság egyötödét teszi csak, a földeknek egyhatod része s éppen a jobb és értékesebb rész, a magyarok tulajdonában van. A magyarok birtokai általában összefüggőbbek a románokénál. Jellemző, hogy a többségében magyarlakta Rogoz-tized mindkét oldalán a földek magyar tulajdonban vannak, de a határ más részében is egy-egy dűlő egészen a magyaroké, más dűlő meg egészen a románoké.

A háború utáni földosztás (agrárreform) e községben nem terjedt ki a külső birtokokra, mert nem is volt kitől és miért elvenni. Csupán a falu szélén sajátítottak ki néhány holdnyi területet, melyet bensőségek céljára kiosztottak a jogos igénylők között. Ebből hét román és két magyar gazda kapott

egy-egy házhelyet, amelyeket azóta már be is építettek. Pénzzel a földigénylőket nem is támogatták s a volt tulajdonosok sem kaptak kárpótlást. Más falubelit a földosztás révén nem telepítettek be.

GAZDÁLKODÁS

A föld összetétele nagyon különféle. Az Olt völgye többnyire laza, finom, sárgás-homokos földvegyülék. Más helyen kisebb mennyiségben kavicsos homok. A hegyekben nagyrészt fehér, laza, homokos a föld, de általános a sárga, nagyon kötött agyagos talaj és fekete televény is. A község területén fekvő termőföld általában megfelel a mezőgazdasági munkálatoknak. Jórendűnek mondható, főképp a hegyekben búzának, zabnak alkalmas, míg a lapályon tengerinek és burgonyának. A jó kaszálók a síkságon vannak, az Olt vizenyős környékén.

A határban tudomásunk szerint még sohasem végeztek rendszeres lecsapolási vagy töltési munkálatokat. Pedig feltétlenül nagy előnyére válnék a községnek. A legsürgősebb tennivaló az Olt medrének szabályozása volna, mert száz év alatt többször is változtatta medrét. A Sás nevű nádas helyén még száz évvel ezelőtt is tó volt, de ez valószínűleg emberi beavatkozás nélkül, az idők folyamán magától száradt ki annyira-amennyire. A 3I7-es és a 36-os számú ház telkén kútásás közben, körülbelül 4—5, illetőleg 11 méter mélységben gátmaradványokra, cölöpökre találtak, amiből arra következtethetünk, hogy az Olt valamikor közelebb volt a községhez. 1927 tavaszán az evangélikus papi birtok megvédése céljából egyházi közmunkával az Olt partját fűzfával ültették be. Ez az ültetvény máig egész kis erdővé terebélyesedett.

A lakosság (a magyarság is) foglalkozás szerint 99 százalékban földművelő. Hármashatár-rendszer szerint gazdálkodnak (búza, kukorica és ugar). Az okszerű gazdálkodás csak nagyon nehezen talál megértésre, aminek oka részben elhanyagolt helyzetük, részben pedig a tagosítás hiánya. A tagosítás ugyan folyamatban volt, de a háború megakadályozta keresztülvitelét, úgy, hogy ma nagy hátrányt jelent a gazdálkodásnál a földek pántlikaszerű keskenysége, valamint szétszórtsága. Vannak egy és fél lépés szélességű szántók, a többség 8—10 lépés szélességű, de már egészen ritka a 20 lépéses földdarab. Egy 10—12 holdas közepes gazdának a földjei 60—80 helyen vannak szétszóródva, de akad olyan is, akinek 200 helyen van a földje.

A három határ között kerítés húzódik, kivéve, ahol patak fut. A bevetett területek felé vezető rosszabb utakat többnyire elkertelik, elzárják, nehogy az állatok kárt tegyenek, mégis a gyalogjárók részére e helyeken hágcsókat szerelnek. A jobb, azaz jártabb utaknál rendes sarokrajáró egyszerű mezei kapukat állítanak fel, mert itt bonyolódik le a szekérforgalom a mezei munkálatokkal kapcsolatosan. A rossz utak elkertelésénél „leszedhető kerítéskapuk" használatosak, míg a sarokrajáró kapukat egyszerűen „kapu"-nak nevezik. (Más erdélyi vidéken, a Székelyföldön is, ezeket „vetéskapuk"-nak hívják.) Évtizedekkel ezelőtt még voltak „határőrök", akiknek az volt a kötelességük, hogy este becsukják, reggel pedig,, amikor a marhák már a legelőn voltak, kinyissák e kapukat.

A szomszédos Glimbóka, Alsó-Porumbák, Felek, Szentjánoshegy községekben szintén hármashatár-rendszer szokásos, míg Fenyőfalván, Hortobágyfalván már tagosított a határ. Kettőshatár-rendszer már nincs a közeli szomszédságban.

Mindezek ellenére, újabban mégis fejlődik a mezőgazdaság. Használnak mezőgazdasági gépeket és pedig: sorvetőgépet, kapáló- és cséplőgépeket, amelyek általánosan elterjedtek már a faluban. Igaz ugyan, hogy a legtöbben még a Hohenheim-féle fagerendás ekét használják, de már többen kezdenek a Zack-féle vasekékkel is dolgozni.

Az egész 1997 hold termőföldnek a hármashatár-rendszer folyományaként kétharmada, tehát 1331 hold volt állandóan munkában, míg 666 hold ugarterület volt. Ebből az 1331 holdból be volt vetve 1911-ben (PODEA szerint):

búza.................................................. 618

kukorica........................................... 618

zab..................................................... 20

répa................................................... 20

lucerna, lóhere................................. 20

krumpli............................................ 15

kender .......................................... 6

árpa.................................................. 2

rizs . ................................................ 2

egyéb.................................................. 10

Összesen . . . 1331 hold.

Az azóta eltelt 27 év alatt változás csak annyiban állott be, hogy a kukorica rovására több lóherét s általában takarmányt termelnek.

A föld burgonyára nem igen alkalmas. Zöldséget keveset termelnek, inkább csak házi használatra és többnyire csak a magyarok. Mezőgazdasági többtermelés nem igen van — ré-gente inkább volt —, mert terményeiknek, állataiknak nincs kellő piacuk. Keveset azért visznek a feleki és nagyszebeni vásárokra.

Csak közös községi legelő van (846 hold és a 666 hold ugarterület), amely elegendő a község állatállományának legeltetésére.

Érdekes megfigyelés, hogy kaszálóknál (843 hold) és szántóföldeknél egy-egy nagyobb határrész egészében magyar gazdáknak, vagy a másik kizárólag román gazdáknak a kezén van. A kaszálók többnyire az Olt folyó mellett vannak, így a Tanarok-dűlö egy részén, a Nagymezőn és a Poron-docska-dűlőn. A Tanarokon régebben kizárólag kaszálók voltak, amit ez a szláv eredetű, de a Székelyföldön is használatos „tanorok" szó ki is fejez. A székelyek ugyanis a legfinomabb szénatermő helyeket nevezik így s rendesen be is kertelik őket.

Erdősége a községnek régebben igen kevés volt (352 hold). Magánosoknak egyáltalában nincs erdőjük. Az agrárreform révén 1104 hold erdőhöz jutott a község és pedig a nyugati és az északi hegyeken. Szakadát községe Vurpódtól 400 holdat (20—25 kilométerre), Holczmánytól 404 holdat (5—6 kilométerre), Dolmánytól 180 holdat és Fenyőfalvátói 120 holdat kapott. A közeli erdőkben inkább csak tölgy-, gyertyán-, juhar- és fűzfa fordul elő, míg a fenyőerdők oly messze vannak, hogy amikor egyszer tűzkár volt a községben és Alsó-Porumbák épületfát ajánlott fel a károsultaknak saját távolfekvő erdeiből, inkább drága pénzen a nagyszebeni piacon vették meg a szükséges famennyiséget, minthogy oly nehéz és fáradságos módon a messzi erdőkből hozzák el az ingyenfát. Az agrárreformkor kapott erdőségek állománya többnyire fenyő, amire a község lakósainak valóban a legnagyobb szükségük is van. A világháború előtt időközön-kint megállapították, hogy a község mekkora erdős területet termelhet ki. Ilyenkor a község vezetősége a lakosság között nyilakat osztott szét, szinte egyforma nagyságban. Kivételt

képezett az egyedülálló özvegy, aki már nem gazdálkodik s így kevesebb fára van szüksége.

ÁLLATTENYÉSZTÉS

Az állatokat faj és nagyság szerint külön-külön csordákban a községi elöljáróság és tanács választotta pásztorok őrzik a községi legelőkön, a tarlókon vagy az ugaron.

Külön csordákban vannak a lovak, ökrök, fejőstehenek, meddő tehenek és üszőborjúk, jármos tehenek, bivalyok, tejelő juhok, meddő juhok és sertések.

A gazdák az állatok után a községnek darabszámra fizetnek a legeltetésért.

Fedező mén jóideig nem volt a községben, a gazdák a szomszédos községekbe voltak kénytelenek kancáikat elvinni fedeztetni. A mének az állami méntelepről valók. 1937-ben azonban Szakadát községe is beszerzett egy csődört. A községnek van három szimentáli tehénbikája és három bivalybikája.

Sertése minden gazdának van, (1—3 kocája), de kimondottan tenyésztelepe senkinek sincs. A malacokból 3—4-et visszatartanak, a többit pénzzé teszik.

Igavonó állatnak az ökröt és lovat használják. 1890-ig a bivalyokon kívül a fehér szarvasmarhát tartották,(33 százalék bivaly, 64 százalék fehér és csak 3 százalék vörös szarvasmarha volt az állomány a Magyar Statisztikai Közlemények szerint.) amely fajt azonban nem sikerült feljavítani még a megvásárolt három szimentáli bikával sem. Újabban már több a bivaly, mint a fehér vagy vörös szarvasmarha. A teheneknek átlag napi hat liter tejük van. Legkevesebb a napi négy liter, legtöbb a napi kilenc liter tej.

A juhok legeltetése. Van a faluban 3—4 juh-pásztor, aki kis fizetésért és gabonáért körülbelül 150—200 juhot vállal. Egy-egy gazdának átlag 4—10 juha van. Tavasz-szal, hóolvadás után, a pásztor kiviszi a juhokat a tarlóra vagy az ugarra, majd pünkösd után a Kárpátokba, ahol a szomszédos községek havasi legelőin háromhónapi időtartamra kiadják a nyájat juhos vállalkozóknak. Miután a község jegelője mételytermelő, rendesen a feleki, a felső- és alsó-

sebesi s más távoli legelőkre hajtják fel a szakadáti juhokat. Május első hetében tartják a „juhnyirást". A gyapjút a gazdák inkább csak saját céljukra használják. Ősszel ismét lehozzák a juhokat a búzatarlóra, a falusi pásztorok keze alá. November 10-ikétől „ berreg "-nek a juhok. Kecske is elég sok van, mintegy negyede a juhállománynak.

Tej, vaj. A legérdemesebb pénzkereseti lehetősége a gazdának a tej, amelyet a községben levő 3 tejcsarnokban gyüjtenek össze s belőle sajtot, túrót, de főképp vajat dolgoznak fel. A lakosság 70 százaléka 2—10 liter tejet visz be a tejcsarnokba. Van két román és egy magyar csarnok.(A magyar tejcsarnok 1938-ban megszünt, mert a magyarok utcájában egy szebeni szász nagykereskedő versenyképes csarnokot állított fel.) Az elkészített vajat Nagyszebenben és Bukarestben értékesítik.

Az állattenyésztés általában gyenge fokon áll, legfeljebb a disznótenyésztésük jobb az átlagnál.

Baromfiudvarok nincsenek, a felesleget a szebeni piacra viszik. A baromfi tenyésztése újabban fejlődött s tartanak Plymouth, Leeghorn és Rode-Island fajtákat, de a leggyakoribb azért még mindig a régi, vegyes, keverék faj.

Halászat annak ellenére, hogy az Olt mellett élnek, nem nagyon fejlődött ki, aminek oka szintén a piac hiánya. Csupán néhány román és alig 4—5 magyar gazda bajlódik vele. Harcsát, márnát, pontyot (pozsár), borlingot, répa-halat (huszár), csukát szoktak fogni.

Halászati eszközeik a következők:

1. Porond-háló, amellyel térdig vízben állva halásznak.

2. Húzó-háló, vagyis a rendes emelő-háló, amellyel többnyire csónakból halásznak.

3. A kerítő-háló, amelyhez legalább négy ember kell.

4. Télen varsával és kerítő-hálóval fogják a halakat.

5. A szigony használata ma tilos, de régente azzal fogtak sok halat.

6. Végül a legérdekesebb és elég egyszerű a „kőtelek" (sorhorog) nevezetű módszerük. Ez egy 25—40 méter hosszú kötélből áll, amelyre 70—80 centiméter távolságban egy rövid 25 centiméteres zsineget kötnek. Minden egyes zsineg végén horog lóg. Minden negyedik horog közé, tehát mintegy 3 méterre egymástól, a kötélre rákötnek egy tojásnagyságú kődarabot, amely az egészet a vízben lehúzza. A kötél egyik végét a parton egy fához kötik, a másik vége azonban a vízben szabadon marad (a kövek úgyis lehúzzák). Este helyezik el az egészet s hajnalban veszik ki az esetleges zsákmánnyal.

A vadászat nem népi foglalkozás, a vadászterületet a nagyszebeni Magyar Párt volt tagozatának elnöke bérli. Vaddisznóra, nyúlra, récére, rókára, vadmacskára, farkasra szoktak vadászni.

Méhészet csak 2—3 helyen található a községben, kevés rajjal és kezdetleges kezeléssel. Pedig régebben ez is elterjedtebb volt (1897-ben 67 méhcsalád) és e célra alkalmas virágos-rét bőven van a határban.

A GYÜMÖLCSMÜVELÉS

A gyümölcs- és szőlőművelés nem ismeretlen a szakadátiak előtt ma sem, de régente nagyobb arányokban foglalkoztak vele. A községtől 3 kilomélerre a Szász János gödrében, a Berek-dűlőben és a Máté János oldalában nem is olyan rég nagy gyümölcsöskertek voltak, amelyekkel 1865 táján hagytak fel. Ugyanekkor szüntették be a szőlőművelést, egyrészt, mert érés előtt mások lelopkodták a szőlőt, másrészt, mert betegek lettek a szőlőtövek. Nagy szőlőskertek voltak a mult század közepén a „Rácz oldalán", a „Gyergyelá"-ban és az „Alul a patakon" nevezetű helyeken, amelyek ma is magyarok kezén vannak. Szőlőt ma egyáltalában nem termelnek, gyümölcsöt igen. És pedig szilvát, almát (batul, török-bálint, jónathán), körtét és diót. Sajnos, csak saját használatra. Tekintve, hogy a szilvaaszalással, az almatöréssel foglalkoznak, érdemes lenne szakembereket hívni a faluba, hogy szakszerű kiképzést adjanak nekik s aztán az értékesítésről is könnyebb lenne a gondoskodás. Minden telek végében van egy kert, amelyben a veteményeken kívül gyümölcsfákat is tartanak, (szükség esetén még takarmányt is).(1897-ben 12.328 gyümölcsfát ír a Magyar Statisztikai Közlemény. Ebből legtöbb (9082) a szilvafa, azután az almafa (1998) és a körtefa (892). Szás-száz körül van az eper-. szeder-, meggy- és cseresznyefák száma. De akad néhány dió-, őszibarack-, kajszin-,gesztenye-, sőt mandulafa is.) A falu határán, a Dóc-utca végén, a háború előtt volt egy faiskola, amelyben gyümölcsfa-csemetéket neveltek, de kedvezőtlen földje miatt abbahagyták s helyette akác- és szilfa-csemetéket ültettek, amely fák ágai igen alkalmasok árkok partjának megkötésére. Később ezt is felhagyták és a helyet belsőség részére a cigányoknak adták. A gyümölcsfacsemetekert pótlására aztán a községben vettek egy udvart, de rövidesen azzal is felhagytak, mivel túl vizenyősnek találták a helyet s így e kertben ma cser- és tölgycsemetéket termelnek. E sok eredménytelen községi kísérlet után az evangélikus egyház létesített saját híveinek egy kis faiskolát a volt segéd-lelkészi kertben. 1936 nyarán pedig a falu keleti szélén, a „kertek megett", az egyházi réten 2—3 szomszédos román birtokost is hozzácsatolván, egy 62 fából álló magyar evangélikus egyházi gyümölcsöst létesítettek s azt közmunkával körülkerítették. Ebben a munkában hiánytalanul minden evangélikus férfi résztvett, a jelenlegi pappal az élén. Ezt a gyümölcsöst a két ifjúsági egyesület tagjai gondozzák, papjuk szakszerű vezetése mellett.

Gyümölcsfeldolgozó módszert kettőt ismernek és használnak: az almából és vackorkörtéből pálinkát vagy almabort készítenek, a szilvát pedig részben aszalják, részben pálinkát főznek belőle. Régebben almaecetet is készítettek, de ma már nem éri meg a fáradságot. Azért van ma is még több fából faragott almatörő és almaprés. A magyarok közül Orsik Istvánnak volt egy igen érdekes nagyméretű almatörője és egy almaprése, ezt 1893-ban Gergely István faragta ki. Orsik ezeket négy évvel ezelőtt adta el egy román embernek.

Szilvaaszalót Pál Istvánnál láttam, aki az aszalás módját így magyarázta meg:

„A szilvát rászórjuk az aszaló sövényére kétujjnyi vastagon. Az aszaló szádájába gyenge tüzet rakunk, úgy, hogy csak hőség és füst jusson a szilvákhoz. Közben keverni kell a szilvát, hogy egyenletesen aszalódjék. Úgy 10—12 óra mulva a szilva egy része leszedhető. Ezt kosárba tesszük és a szobába visszük. A sövényen megmaradt szilvát a sövény-

nek a tűzhöz közelebb eső részéhez gyüjtjük, egyenletesen elszórva, a másik, a tűztől távolabb eső részére pedig friss szilvát szórunk. Ezt természetesen addig ismételjük, amíg szilvánk mind rákerült a sövényre. A kosarakban összegyűjtött és aszalódott szilvát (kotyónak hívják) ismét rátesszük a sövényre, amikor is a szilvát nagyobb tűz mellett forróra melegítjük s így melegen fonott kosarakba vagy kicsi faládikókba nyomkodjuk, ahol így préselve, évekig is eláll".

Az aszaltszilvát csak saját szükségletre készítik, nem eladásra . Akinek nincs aszalója, az kemencében végzi el az aszalás munkáját, de az ilyen szilva nem oly ízletes és tiszta, mint az aszalóban elkészített szilva.

Veteményes kertjeik inkább csak a magyaroknak vannak és a csűr hátamögötti kertben, ahol néhány gyümölcsfa és sok más fa is áll.

A község közelében, a Bálint-kövénél egy káposztás-hely van, ahol sok magyar gazdának van egy-egy keskeny földje. A káposzta termelése is kezdetleges fokon áll, csak házi használatra termesztenek, mivel nem szakszerű a kezelése.

Gyógynövényt nem termel senki, de a réti gyógynövényeket részben felhasználják saját céljukra.

Lent nem termelnek s nem is dolgoznak vele szövésnél. De kendert annál többet, minden ház termel,de csak annyit, amennyi a ház szükségletét fedezi. Esetleges feleslegüket Feleken vagy Nagyszebenben adják el.

GAZDASÁGI INTÉZMÉNYEK

Semmilyen gazdasági intézmény nincs a községben, még csak gazdakör sem. Gazdasági szakelőadásokat sem magyar, sem román nyelven nem szoktak tartani, de a szomszédos szász községek lakóitól sok új gazdasági módszert sajátítanak el.

Közbirtokosság a községben nincsen. Csupán a községi kaszáló, legelő és erdő közös, amelyeket minden egyes gazda „egyforma jogokkal" használ.

Szövetkezet sincs a községben, mert annak megszervezésére alkalmas ember hiányzik. Legfeljebb a magyaroknál levő és 1911 óta szépen működő „Raiffeisen" takarékpénztárt lehetne ide sorolni, amely a hasonnevű szász szövetkezetnek itteni fiókja. Tagjai csak az evangélikus magyarok lehetnek, de van néhány román „betétes" is. Az utóbbi évek pénzügyi viharai e kis intézményt is megsemmisüléssel fenyegették, de kiheverte s most már lassan emelkedőben van. Már ad hathavi lejárattal kölcsönöket tagjainak. 1936 április 15-én 691.103 lej betétje és 452.831 lej kint levő kölcsönpénze volt.

A háború előtt szépen működött a „Hangya" szövetkezeti bolt (1908-tól 1918-ig), de a háborút követő zavaros időben kifosztották s ezzel aztán meg is szünt. A görögkatolikusoknak egy „Sácádateana" nevű takarékpénztára működik, míg a görög-keletiek „Plugarul" nevű pénztára 1935-ben megszünt.

IPAR ÉS KERESKEDELEM

Nagyobb ipartelep, gyár a faluban nincs, csupán egy kisebbszerű szitásmalom. Ez egy román asszony tulajdona.

Iparos, kereskedő is kevés van; néhány év előtt valamivel többen voltak, de a szomszédos fejlettebb Felek elnyomta őket. Jelenleg van három varga (két magyar, egy cigány), van négy kovács (két magyar és két cigány), két magyar asztalos, valamint három szatócsüzlet (két román és egy magyar). Az egész községben két korcsma van (román).

Az iparosok közül csupán a kovács és varga tud a mesterségéből megélni, a többi egyúttal gazdálkodni is kénytelen. Vásárra nem járnak. Három mészáros is van, akik azonban csak alkalomszerűen vágnak és mérnek ki állatot; a magyarok közül sokan értenek az ács és a kőműves mesterséghez. Sok iparosnak nincs is iparengedélye s ezért csak mint segéd dolgozik a másiknak.

Olajprés nincs a községben, almaprés van három. Vá-nyoló, gyapjúfésülő nincs, mert azt a munkát Porumbákon, Czódon, illetve Feleken végeztetik el.

HÁZIIPAR

A háziipar iparszerűvé nem fejlődött ki, ámbár minden házban értenek többféléhez, ahogyan ez földműveseknél szokás, de azt csak saját szükségletükre csinálják, piacra, eladásra nem viszik. Több férfi ért a kosárfonáshoz s mivel e célra szükséges nyersanyag, fűzfavessző és sás bőven van, alkalmas lenne arra, hogy jövedelmező háziiparrá fejlesszék. A sulykok, guzsalyok, jármok egyszerűek, nem nagyon díszesek. De, hogy lehettek díszített eszközeik, azt bizonyítja az a néhány még található orsókarika, amely fából van kimetszve és színesen festve.

Legfontosabb és legfejlettebb háziipar, azaz népi ipar a szövés-fonás. Gyapjúval, kenderrel és bolti pamuttall vagy mindezek együttes használatával dolgoznak a nők a szövőszéken, az „osztovátán", aszerint, hogy finomabb, ünneplő vásznakat vagy erősebb anyagot kell készíteni mindennapi használatra. Sokan viszik a gyapjút a feleki, gépekkel dolgozó fésülőbe és festőbe. „Ványolni" Porumbákra és Czódba viszik a gyapjúszőttest, amelyből férfikabátot, ujjast, téli takarót, „csergét", „szőrtarisznyát", „gyerek polkádét", téli kötényt is készítenek. Házilag is tudnak festeni, cserzéssel. Égerfakérget kevés vízben megfőznek, ennek fekete levében zöld-gálicot oldanak, hogy jobban fogjon. A feketítendő ruhát (gyapjú és kender) a langyos fekete lében addig áztatják,, amíg a ruha a kellő mennyiségű festéket átveszi. Utána tiszta vízben kimossák. Szőnek még rongyszőnyeget is, de díszes, mintás szőnyeget nem tudnak szőni, csupán vékonyabb és egyszerűbb ágytakarót, asztalterítőt.

A háziiparral kapcsolatosan népművészetről csak a női szőttesek és hímzések esetében lehet említést tenni. Hímzésük igen gazdag és színes, van benne szász és román eredetre valló. Ing ujjára, nyakra, köténybe kézzel hímzik bele többszínű fonállal egymás mellett a díszeket, „hímecskék"-et, amelyek részben mértani idomok, de vannak állati, virág- és levélalakok is. Ezt keresztszemes öltésekkel és szálöltéssel varrják óeie. A törülközőkbe a hímet beleszövik. A legkülönbözőbb színű fonállal hímeznek. Vannak egyszínű, kétszínű és többszínű hímeik. Szépek, kiforrottak. Horgolást is használnak újabban a párnába, törülközőbe, asztalterítőbe, továbbá csipkének és betétnek. Rojtozást asztalterítő és törülköző szélére alkalmaznak.

A község a jegyzőn és a községi bírón kívül, akik munkaköre az egész országban egyforma, tart még egy kis-bírót, is. Ennek hatásköre csak arra terjed ki, hogy a rendre és csendre vigyáz s az éjjeliőröket ellenőrzi. Van még határbíró, akit a magyarok „szószóló"-nak is neveznek. Ámbár emberemlékezet óta ezt a tisztséget mindig román ember tölti be, úgy látszik a régi időkből átmentették ezt a jó magyar kifejezést. A határbíró feladata: a vitás esetekben felméri a felek földjét s igazságot szolgáltat. Ő vigyáz a határőrökre s kihágások esetében bírságot szab ki a vétkesekre. Tisztsége tehát igen fontos és nagy hatalom van a kezébe adva, ezért tekintély dolgában a bíró után következik. Vannak még esküdtek, akik a község ügyeit a tanácsgyűléseken intézik és a közmunkákat vezetik. A magyarok részéről régi idő óta csak egy ilyen esküdt van a község vezetőségében, aki a magyarok felé közvetíti a határozatokat és intézkedéseket s képviseli azok érdekeit a községi gyűléseken.

A községi pénztár kiadásait a legelők és kaszálók bérleteinek bevételeiből fedezi, továbbá a faeladásból s újabban a községi vendéglői engedély díjából. 1721—22-ben az evangélikus egyház még a teljes földesúri felsőség és italmérési jog birtokában volt. A politikai község e régi előjog alapján egészen a hatalomváltozásig illetéket fizetett az evangélikus egyháznak a községi vendéglői jogért.

Régente a malomjog nagy jövedelmet jelentett s így annak elnyerése nem volt könnyű dolog. A szakadátiak is kötelesek voltak az előnyben részesített feleki malmot használni (1582-ős és 1767-es okmány szerint). Legfeljebb annyit biztosítottak nekik, hogy a molnár, ha rossz lisztet adott, köteles volt őket kárpótolni. 1722-ben még azt is megengedték nekik, hogy a porumbáki malmot is használhatták, amit aztán rövid idő múlva megint eltiltottak tőlük. A múlt század közepén már két malomjoghoz is jutott Szakadát. Az

Nyomtatható verzió

Küldje tovább ismerősének

« 2012. május »

Visit Erdélyi magyarok a világban